Emlékeim szerint már általános iskolában tanultunk nyelvtan órán a melléknevek fokozásáról: nyilván csak jó, jobb és legjobb diákok, akik ittuk a tanerő szavait… Gyakran elfog az az érzés, hogy bizonyos sajtóorgánumok viszont csupán a legfelső fok fogalmát ismerik.
Van egy régi, afféle „szeméttároló” email fiókom, amely kilépéskor egy amolyan hírcsokorként működő oldalra repít. E gyűjtemény szinte valamennyi címe olyan szavaktól hangzatos, mint: hihetetlen, óriási, rettenetes, illetve ezek szinonimái. Tény, hogy annyi tévécsatorna, helyi és országos rádió, hírlap, magazin, weboldal és csatorna verseng a figyelmünkért, hogy nem győzik egymást túlkiabálni. A média ma a nézettség, a hallgatói elégedettség, a kattintások megszerzéséről szól, sajnos gyakran mindegy, milyen áron.
A lényeg a szenzáció!
Ezt éreztem már márciusban is, amikor egy híradás arról szólt, hogy az ellenség keze Európába is betette a lábát, nincs biztonságban senki, a lehető legelszigeteltebb Nagy-Britanniában is megjelent a rettegett vírus! Aztán lentebb, a harsogó cím, a nagy szavakkal dobálózó hírösszefoglaló alatt, a cikkből kiderült, hogy az óriási veszélyhelyzet kettő darab pozitív teszt miatt alakult ki…
Persze értem én, hogy minden járvány az úgynevezett „első beteggel” kezdődik, azzal az egyetlen személlyel, aki beviszi a kórokozót egy addig fertőzésmentes helyre. Csakhogy szerintem, laikus szerint az első beteget a legritkább esetben sikerül megtalálni, és azt mondani: ő az, illetve ők azok. Ők az első koronavírussal fertőzött személyek az Egyesült Királyságban.
A napokban láttam a Fertőzés (Contagion, 2011) c. filmet, amelyben ugyan sikerül 3-4 főre szűkíteni a kört, és beazonosítani a kiindulási helyet – ne feledjük azonban, hogy ez csak egy film! –, ám az első beteg személye itt sem derül ki…
Szóval, eleve gyanús volt ez az egész.
És hogy nem alaptalanul, arra a legjobb példa egy olyan írás, amit sajnos nem sikerült már előásnom. Ebben egy közkedvelt televíziós személyiség szenvedéstörténetéről olvashatunk, a betegség rettenetes tüneteiről és a hosszadalmas felépülésről. Arról, hogy ez az agresszív vírus, ez a kegyetlen kór annak ellenére támadta meg az időjós hölgyet, hogy autoimmun betegsége miatt mindig vigyáz magára, és hogy gyógyulása kiváló orvosai mellett férje gondos ápolásának köszönhető, aki egyébként gyermekeikkel együtt tünetmentesen esett át a betegségen…
Le kell szögeznem, hogy elhiszem mindazt, amiről a műsorvezető beszámolt, és együtt érzek vele az átélt fájdalmak és félelmek miatt. Mégis, noha a cikk azt próbálta sulykolni, milyen szörnyű és veszélyes is ez a betegség, a sorok közül kiolvasható a lényeg: adott egy négytagú család, amelynek tagjai közül egyedül az ötvenes, saját elmondása szerint is az átlagosnál gyengébb immunrendszerrel rendelkező édesanya betegedett meg, míg férje és gyermekei bár fertőzöttek lettek, szerencsére betegek nem.
A média szerepe a kialakult helyzetben véleményem szerint tagadhatatlan. És bár számos elméletet hallottam vagy olvastam a vírus keletkezéséről, a járvány kialakulásáról (a kínaiak csinálták, a zsidók, az amerikaiak, az Illuminati…), én azt gondolom: talán így, talán úgy, valójában nem számít. Csak az, hogy miközben emberek mentek tönkre, munkahelyek szűntek meg, mások – a zöldségek árát az egekbe emelő kofáktól a gazdasági és politikai élet vezetőiig – egy idő után egyszerűen kihasználták a helyzetet, ahogy csak tudták, amennyire csak lehetett.
Az egyik szerintem lehetséges forgatókönyv pedig arról szól, hogy a médiaszereplők addig harsogták a fülünkbe a fenyegető híreket, míg sikerült félelmet kelteniük, amely pánikká dagadt, amelytől a hatalom is megijedt, és olyan intézkedésekre kényszerült, amelyek a veszély elhárítását célozták… Egyszerűen egy lavinaszerűen gördülő eseménysorról, egy láncreakcióról van szó, legalábbis kezdetben.
Az igazi kérdés az, hogy azóta miért tesznek meg mindent azért, hogy ez az egész őrület folytatódjon?
Én nem állítom, hogy csakis a média a hibás. Mi, a hírfogyasztók is felelősek vagyunk.
Az emberek szeretnek borzongani. Ezért vannak horrorfilmek, extrém sportok, kalandparkok. Mások a családjuk iránti felelősségből követik a híreket, hogy tudják, mire számíthatnak.
Vannak olyan depresszív személyiségű, pesszimista emberek, akik azért vannak a rossz hírekre hangolva, hogy saját sötét hangulatukat igazolják. (Utóbbira a legjobb példa az egyik közeli családtagom, aki szinte minden alkalommal, amikor találkozunk, elmondja, ki halt meg a faluban, és én egy idő óta mindig megkérdezem: ki házasodott meg, kinek született gyereke, vagy épp ki nyert a lottón…)
Mi vagyunk azok, akiknek az igényeit a média kiszolgálja, akik csak akkor hangosítjuk fel a tévét, ha egy balesetről számolnak be. A média pusztán a dolgát végzi: híreket szállít, hisz azokból él, tehát olyan híreket, amelyekre vevők vagyunk, és ha mégsem, akkor is megpróbálja lenyomni a torkunkon…
Mindig kiakadok az olyan címeken, mint pl.: „Egy ország izgul Vili bácsi sorsáért!”. Vagy húsz éve nem nézem a Barátok közt c. sorozatot. Azt se tudom, Vili bácsi szerepel-e még benne. Nekem ne akarják megmondani, hogy én kiért izgulok! Már az is elég, ha csak annyit írnak: a fél ország. Így legalább nyugodtan érezhetem magam a másik félként…
Egy időben, míg televízió közelben voltam – nekünk ugyanis nincs tévénk – szokásom volt több csatornán is követni a híreket, és így leszűrni, mi is történhetett tulajdonképpen egy-egy esetben. De nem mindenki ilyen alapos, illetve nem mindenkinek van ennyi ideje.
A hetekben a különös módon az influenzaszezonban indult, influenzaszerű tüneteket produkáló koronavírus járványról beszélgettem valakivel, aki megjegyezte: „Jó, de az influenza nem olyan veszélyes, abba nem lehet belehalni!”
Amikor az előző bejegyzésemben belinkelt, szerencsére a Wikipédián – és szerencsére nem csak ott! – még mindig olvasható cikkről beszéltem neki, arról, hogy világszerte évente hány százezren halnak bele az influenza olyan szövődményeibe, mint pl. a tüdőgyulladás, hitetlenkedve hallgatott. Úgy tűnik, sok ember valóban csak hírfogyasztó: azt eszi, amit elé tesznek, kérdés nélkül benyelve mindent, holott gyakran csak pár kattintás valaminek utána nézni.
Nézzük a koronavírus hivatalos magyar tájékoztató honlapját!
Mintavételek száma a mai napon (2020. 07. 31.): 339 163
Ebből az aktív fertőzöttek száma: 556
A mai napig meggyógyultak száma: 3 353
Az elhunytak száma: 596
Tehát az összes kimutatott fertőzés: 4 505 fő.
Foglaljuk tehát össze: egy közel 10 milliós országban, 340 ezer teszt alapján mindössze négy és fél ezer fertőzöttről van tudomásunk! Akkor meg miről beszélünk? Miféle járvány az ilyen?
Egy tisztességes influenzaszezonban bármelyik hétköznapon tömve van a lakhelyünk egyetlen orvosi rendelője, tíz-húsz ember vár ott folyamatosan (a kicsikkel együtt, gyermekorvosunk ugyanis nincs), és 4-5 ezer beteget bármikor, játszva keríthetnék csak a környékbeli településeken (a fenti számok pedig az előző bejegyzésem óta eltelt majd’ négy hónap alatt alakultak így…)
Most viszont, az ún. járvány idején, egy kezemen meg tudom számolni, hány esetben rendeltek el házi karantént nálunk, azt is csupán azért, mert valamely családtag külföldről hazatérve lehetséges „terjesztő” volt, míg konkrét fertőzésről egyáltalán nincs tudomásom…
Erre egy „vírushívő” azt mondaná, hogy mi szerencsés kivételek vagyunk, köszönhetően például az államvezetés idejében hozott, jó intézkedéseinek, mert ha a világstatisztikát nézzük, máshol sokkal rosszabb a helyzet, és a vírus összesen közel 680 ezer áldozatot szedett…
Amire válaszul viszont én az egyszer már idézett számokkal felelnék: a becslések szerint a világon 350-600 ezer között van azoknak a száma, akik a „szokásos” influenza következményeibe halnak bele.
És láttam én is felháborodott videóst, aki kikérte magának, hogy a koronavírust az influenzával hasonlítsák össze, amelyet ismerünk, amelyet a szervezetünk is ismer, amely ellen védőoltással rendelkezünk, stb.
Szerintem azonban ez az érv öngól: az influenzába annak ellenére halnak bele százezrek minden egyes évben, hogy van védőoltás ellene, míg a koronavírus nagyságrendileg hasonló számú elhalálozást okozott, annak ellenére, hogy semmilyen ismert ellenszere sincs…
Félreértés ne essék, én nem vagyok vírustagadó. Az kétségtelen, hogy történik valami. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel…
Hosszú hónapokon át egyetlen ismerősünk sem volt, akinek akár egyetlen fertőzött ismerőse is lett volna. Aztán egy barátunk barátja váratlanul beteg lett… Törökországban! Egy negyvenes, magyar felmenőire büszke török nő pár hét után teljesen rendbe jött.
Egy megyeszékhelyen dolgozó mentős ismerősünk egyetlen fertőzöttet vagy beteget sem látott vagy szállított, egy orvos, akit több mint húsz éve ismerek, üresen kongó elkülönítőkről számolt be, az egyik legújabb gócpontnak kikiáltott településen pedig helyi ismerősünk szintén összesen két konkrét betegről tud. Noha a fertőzöttek száma jóval magasabb, az ott élők tudomása szerint két személy szorul kórházi kezelésre légzőszervi szövődmények, pl. tüdőgyulladás miatt…
Én nem állítok semmit, csupán kérdéseim vannak. Az ismertetett számok tükrében kérdem én: miféle második hullámról beszélünk?
Miféle második hullámról beszélnek azok, akik folyamatosan ismételgetik ezt nekünk?
És mi… Mi miért hiszünk el mindent, amit csak mondanak nekünk?
Hónapokkal ezelőtt történt, hogy az ismert közösségi oldalon láttam egy fotót: valami hangárt, vagy raktár épületet, koporsókkal tele. A hozzá költött szöveg lényege az volt, hogy íme, rettegjetek: ez folyik Olaszországban! Halottak hosszú soraival tele ipari vagy raktár csarnokok!
Azután ugyanezen az oldalon valaki azt írta, egy kereső program segítségével utána nézett. A kép évekkel korábban, egy súlyos hajóbaleset után készült, az áldozatokkal tele kikötői teremben. Amikor legközelebb kerestem a fényképet, a fenntartó, működtető – nevezzük, ahogy akarjuk – már törölte, mint hamis információt tartalmazó képet, azóta pedig az esetet a maga teljes leírásával már máshol is láttam, de sajnos most az a videó sem akar előkerülni…
Szóval: miért adunk hitelt minden képnek, hírnek, megosztásnak, pláne minden hivatkozás, forrásmegjelölés nélkül? És azok, akik fogják az ilyen képeket, és aljas módon mások megfélemlítésére használják… vajon miért teszik?
És vajon keresi valaki őket, hogy rémhírterjesztésért felelősségre vonja?
Mert egy májusi televíziós hír szerint eljárás indult egy férfi ellen, aki közösségi oldalán azt találta írni, hogy a koronavírus egy átverés, a járvány nem létezik. Vagyis az, hogy: „Semmi pánik, mindenki nyugodjon le, nincs veszély!”, rémhír, amiért akár évekre is börtönbe kerülhet valaki… Az viszont, hogy „Mind meghalunk!”, holott szó sincs ilyesmiről, lehet, hogy teljesen rendben van?
Én nem állítok semmit. Nem merek. Családom van, akikről gondoskodnom kell. De kérdéseim vannak.
Lehet, hogy ez csak egy teszt volt? Valaminek a főpróbája? Hiszen a világtörténelemben ilyen még sohasem volt: ez a jelenség az egész földkerekségre kiterjedt. Vajon lehetséges-e, hogy valahol, valakik azt akarták tudni: képesek-e az emberek ilyen globális szintű befolyásolására, irányítására?
Ha így van, szerintem megkapták a választ. Meggyőződésétől, a vírusban, a járványban való hitétől függetlenül maszk nélkül mindenkit kiküldhetnek a boltból, vagy leszállíthatnak a tömegközlekedési eszközökről. Így vagy úgy, félelemmel telve, az egész értelmetlen felhajtáson röhögve vagy a rákényszerített szabályokon háborogva, a saját érdekében, mindenki felveszi az előírt védőeszközt: maszkot, kendőt, sálat…
Ahogy e bejegyzés áprilisban született, első részében is írtam, nem hiszek semmiféle összeesküvés elméletben. Ami viszont az összeesküvéseket illeti….
Mivel ilyen egyértelmű… khm… számadatokra nincs egyetlen elfogadható válasz sem, kénytelen vagyok az elfogadhatatlant is átgondolni!
Végezetül, néhány ilyen szomorú és figyelemreméltó számmal búcsúzom…
Elhalálozások száma 2018-ban: 131 045
Ebből rosszindulatú daganatok miatti halálozások: 32 586
Heveny szívizomelhalás (emberi nyelven infarktus): 5 833
Egyéb ischaemiás szívbetegség: 26 269
Agyérbetegség miatti elhalálozások: 11 267
Hörghurut, tüdőtágulat, asztma: 6 093
Máj-betegségek: 3 343
Stb.
Vagyis tavalyelőtt daganatos betegségekben 32 586 ember halt meg. Egy évvel korábban ez a szám 32 844 volt, azelőtt pedig 32 987.
A szívbetegségek tekintetében ugyanezek a számok: 2018-ban 32 102 haláleset, 2017-ben 32 645, 2016-ban pedig 31 284.
És akkor hadd kérdezzem meg újra: mi ez a hazai 596 koronavírusos(nak elkönyvelt) hazai elhalálozás az évi több tízezer rákos vagy szívbeteg ember halálához képest?
Ennél még motorbalesetben is többen halnak meg minden évben!
2018: 735
2017: 728
2016: 692.[1]
Persze, tudom, hogy ez a példa, ez a hasonlat valahol sántít: a fenti számok éves adatok, míg esetünkben sem az évnek, sem a járványnak nincs vége.
Nos, természetesen vannak más számaim is!
A gyerekeim március közepe óta vannak itthon, akkoriban hirdették ki a vészhelyzetet. A vírushelyzet tehát részben (június 30-áig) az év első felére esett. Vajon hogyan befolyásolta ez a halálozási statisztikákat mondjuk a tavalyi év ugyanezen időszakához képest?
2019 első félévében az elhalálozások száma: 68 035
2020 első félévében (a halálos világjárvány kellős közepén!) Magyarországon az elhalálozások száma: 64 302.[2]
A halálozások száma nem hogy nőtt volna, a végzetes, rettenetes pandémia a mutatókat nem hogy megtolta volna, a számok: csökkentek!
És a legszívesebben most azt írnám, hogy nincs több kérdésem, de igazából van még néhány. És ezek közül a legfontosabb: mi lesz a következő lépés?
Nem félek a vírustól, a fertőzöttségtől, a szövődményektől. Engem az aggaszt, hogy mi lesz a következő lépése azoknak, akiknek ezt az egészet köszönhetjük, bárkik is „Ők”, és bárhol vannak?
https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wnh001.html
https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_evkozi/e_wnh001.html