Az úgy volt, hogy kezdtem magam rosszul érezni a munkahelyemen. Nem akartam tovább mindenféle gépolajok és emulziók gőzében pácolódni, nem tetszett, hogy egyeseknek kétszer annyi az órabére, mint nekem, bár nem feltétlenül dolgoznak kétszer annyit, de legfőképpen a naponkénti bejárásba fáradtam bele, eleinte három, majd két műszakban, hol busszal, hol a mi autónkkal, később egy munkatársaméval.
Emellett, ha jövet-menet végig busszal utaztam, a nyolc órás műszak tizenkettőre nyúlt, mire hazaértem, ráadásul a belvárostól az ipari parkig, majd munka után vissza, nagyjából két kilométert kellett sétálnom…
Így végül arra a következtetésre jutottam, hogy vagy a hegy megy Mohamedhez, vagy Mohamed a hegyhez! Vagy mi költözünk oda, ahol a munkahelyünk van, vagy megpróbálok elhelyezkedni ott, ahol vagyunk, ha pedig nem megy, hát fenntarjuk magunkat önerőből.
Feleségem megalapozott, érthető véleménye a következő volt: a faluban hetvenhetedik eladó házként – a szám önkényes, csak azért választottam, mert amíg kinn voltam, a Hetvenhét magyar népmesét olvastam esténként a gyerekeknek – a miénk valószínűleg nem egyhamar fog elkelni.
Márpedig az ára nélkül városi ingatlant venni, sem albérletet fenntartani nemigen tudnánk, amíg a sajátunkon lévő hitelt ugyanúgy, havi félszázezer pénzzel fizetnünk kellene, mégpedig egy üresen álló, ergo lassan, de biztosan romló állagú házért…
Itthon a főleg bennfenteseket foglalkoztató önkormányzat, iskola, óvoda, a néhány vegyesbolt és kocsma nem kínál túl sok lehetőséget, és amíg a kölcsön a nyakunkban van, az önfenntartás sem kecsegtet sok reménnyel és nagy jövővel, hiszen a többi mellett a részleteket is hónapról hónapra ki kellene termelnünk.
Be kellett látnom, hogy először ettől a tehertől kell megszabadulnunk, ennek pedig a leggyorsabb módja, ha külföldön próbálok szerencsét. Mivel sem megfelelő szaktudással, sem igénybe vehető kapcsolattal nem rendelkezem (az idősgondozásban, a vendéglátó- vagy az építőiparban sincs elégséges gyakorlatom vagy felhasználható végzettségem, sem pedig olyan ismerősöm, aki felelősséget vállalna értem egy bevált és bejáratott helyen), maradtak a munkaerőt közvetítő és kölcsönző cégek, illetve a mezőgazdasági munkák…
Aki kicsit tájékozott az ügyben, már sejtheti, hová akarok kilyukadni, illetve hol kötöttem ki. Bár írhatnám, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve! A helyzet azonban korántsem (volt) ilyen rózsás.
Hogy a bruttó órabérem kevesebb volt, mint némely kollégámé az említett, feladni kívánt munkahelyen, még csak hagyján: a szerződésem ezzel együtt megértettem, elfogadtam és aláírtam. Az órabér nettó összege azonban végül 115 forinttal kevesebbre jött ki, mint amire – a cég képviselőjének jó szándékú tévedése vagy felszínes tájékoztatása miatt – számítottam, igaz, csak szóbeli közlés alapján.
Tudom, nem nagy pénzről van szó, ám ha csak az itthon megszokott negyven órás munkahéttel számolunk is, máris havi 18 400 forintról beszélünk, ami viszont az én számomra legalábbis nem olyan kis tétel…
E „szépséghiba” ellenére el kell ismernem, hogy a járandóságom mindig pontosan és hiánytalanul megkaptam, és valamennyi más tekintetben minden rendben volt. A kapcsolattartást szolgáló külföldi SIM-kártya egyenlege például az ígéretek szerint került feltöltésre, az ügyintézők közvetlenek, kedvesek és együttműködők voltak, és így tovább.
Nem hallgathatom el viszont, hogy ami igaz magyar részről, az nem feltétlenül vonatkozik a kinntartózkodásra is. Nem árt, ha a vállalkozó kedvű álláskereső mindenre felkészül, kellemes meglepetésekre és nehézségekre is, ugyanis a foglalkoztató stílusától a lakhatási körülményekig minden, minden esetben más és más, és hogy az ember milyen helyre kerül, az alapvetően – lutri, zsákbamacska.
Mivel pénzt gyűjteni mentem ki, eleinte igyekeztem takarékoskodni. És hát min spórolna az ember, ha nem a hasán? Ezért jóformán kenyéren és són éltem: kevés fajta élelmiszert vásároltam, azokból is a legolcsóbbakat, és ezt csak akkor hagytam abba, amikor úgy lefogytam, hogy minden gönc – boxer, pizsi, melegítő, farmer – szó szerint leesett rólam, kivéve az overallokat, kantáros munkásnadrágokat.
Ám ekkor sem kezdtem dőzsölni, csupán krumplival, rizzsel, tésztával, pár konzervvel és fagyasztott áruval – például mirelit pizzával – bővítettem a választékot, a kiadásaim mégis tetemesen megnövekedtek. Konkrétan kétszer annyit költöttem ételre, mint azelőtt, és így már nem annyira volt kifizetődő a kinnlétem…
Végeredményben úgy látom, hogy inkább a munka- és élettapasztalat miatt érte meg belevágnom, mint az anyagiak miatt, bár volt olyan kollégám, aki saját elmondása szerint egy év alatt egymilliót tudott tisztán félretenni. Igaz, ez alatt az év alatt voltak olyan időszakok – betakarítás, körmölés – amikor napi tizenöt órát dolgozott!
Aki tehát elég kalandvágyó, nem fél a munkától, sem az idegen nyelvi és kulturális környezettől, ám nincs túl sok lehetősége, annak merem ajánlani a céget, mert mégis csak jóval többet kereshet, mint az itthoni szociális segély. Én azonban életemnek ezt az időszakát lezártnak tekintem, és úgy döntöttem: még egyszer a család nélkül sehová!