Út a vadonba (Into the wilde, 2007)
Történet egy gyors, izgalmas életet kereső, és elnyújtott kínokat találó ifjúról, aki egy lett saját hősei közül…
Christopher McCandless nevét Jon Krakauer könyve, és a Sean Penn forgatókönyve alapján abból készült film ismertette meg a világgal.
Azok kedvéért, akik mindkét élményből kimaradtak volna, segítségül a sztoriról annyit, hogy Chris a diplomaosztója után kilép addigi életéből, eltűnik családja szeme elől, és majd’ két év csavargás után az alaszkai vadonban teszi próbára magát.
A késő esti házi mozi után vegyes érzelmeim voltak, és, hogy az értékeléshez valami kapaszkodót találjak, igyekeztem minél több véleményt megismerni.
Volt, aki hibaként rótta fel a filmen rendezőként is dolgozó veterán színésznek (Sean Penn), hogy Chris karakterét túl egyoldalúan, afféle önmegvalósító, álmait mindenáron követő pozitív hősként mutatja be.
Nos, nekem már elsőre is más volt a benyomásom. A srác számomra inkább egy kis pöcsnek tűnt, aki mindenkit faképnél hagy a mániája miatt…
Mert rendben van, hogy az értékrendje gyökeresen eltér a szüleiétől, hogy az anyagiasságuk miatt teljesen elidegenedik tőlük. Megértem, hogy a zűrös családi életük miatt olyan lelki sérüléseket szenvedett, amelyek közéjük állnak. De a húgának, aki ugyanolyan áldozat volt, mint ő, akivel az egyetlen biztos pont voltak egymás életében, aki aggódott érte, miért nem tudott semmiféle életjelet küldeni két rohadt éven át?! Mexikótól Alaszkáig egy csomó helyen járt, egy csomó emberrel megismerkedett, sokukkal összebarátkozott. Nem hiszem, hogy nem talált volna olyat, aki így vagy úgy segít neki kapcsolatba lépni vele. Még ha el akart is tűnni, biztosan meg tudta volna oldani, hogy jelentkezzen, ugyanakkor a szülei ne akadjanak a nyomára!
Egy elvakult, önző pöcs volt, mégis a tágra nyílt szeműen ártatlan, jószándékú fajtából, aki az utolsó telefonérméjét is odaadja (ahelyett, hogy a testvérét hívná fel), aki eltávolodó párokat hoz össze, aki nem él vissza kíváncsi-rajongó-menekülő fruskák helyzetével, stb., stb.
Oké, tehát Chris alkalmi munkákból él, stoppol, tehervonatokra ugrál, mint Jack London „hobbói”, aki egyébként az egyik példaképe. Nekem úgy tűnik, terv és cél nélkül utazgat, hogy megismerje önmagát, az életet, a világot, és végül egészen jól boldogul. Rengeteget olvas, naplót ír, és egy idő után maga is Alaszkába vágyik – mert, ha kezdettől oda akart volna menni, akkor miért nem indult oda egyenesen? –, és fel is kerekedik…
Viszont a filmből egyáltalán nem derül ki, hogy milyen terve volt azzal kapcsolatban, hogy mi lesz azután. Mihez kezd, ha majd visszatér? Hurrá, megvalósította az álmát, odaért… De hogyan tovább?
Megundorodva a tetves fogyasztói társadalomtól, ki akar szállni, és mindentől távol, remeteként élni a hegyekben? Vagy csak el akar vonulni egy időre, mint Jézus a pusztába, hogy a maga módján készüljön fel valamiféle feladatra, küldetésre?
Nos, a látottak alapján afféle kocsmafilozófus volt. A filmmel kapcsolatban megszólalók (tollat ragadók, billentyűkoptatók) Jack London mellett mind Tolsztoj, H. D. Thoreau nevét említik, mint Chris mestereit. De az ő eszméik hirdetése volt az egyetlen, amit tett. Semmiféle programja nem volt. Nem akart India nyomorultjaiért tenni, mint Teréz anya, Afrika betegeiért, mint Albert Schweitzer, a romániai utcagyerekekért, mint Böjte Csaba, nem akarta megírni a Művet, Minden Dolgok Regényét, mint az Eltűnt idő nyomában, ami valójában egyetlen regény nagyjából harminc háromszáz oldalas kötetben… Nem akart ő semmit, csak élni világát, nem kötődve senkihez, nem ragaszkodva semmihez.
Hiszen már az elején megsemmisítette az iratait, a pénzét, elhagyta az autóját, új nevet kezdett használni, és tovább állt újra meg újra, még akkor is, amikor akadt egy magányos, idős ember, aki örökbe fogadta volna! Bármilyen kedves, megnyerő kölyök volt is, ez végig, egyes egyedül róla szólt. Arról, hogy ő tudjon mindent elengedni, nem törődve senkivel és semmivel.
Csakhogy a vadonban igenis vannak következmények… Lehet, hogy éveken át megúszta, és szabadon lófrálhatott papírok nélkül, át tudott jutni a határon az USA és Mexikó között oda és vissza is, de a vadon törvényei megkerülhetetlenek.
És, ahogy többen is rámutattak, minderre Chris nem készült fel. Valaki írta például, hogy térkép, iránytű nélkül vágott az útnak, mindössze öt kiló rizzsel és egyetlen olcsó növényhatározóval… Utóbbiak a filmben is megjelentek, ahogy az is, ahogy a fagyban egy pár meleg csizma nélkül, elnyűtt túrabakancsban indulna el, ha a sofőr, aki útja utolsó szakaszán – a hegyek lábáig – fuvarozta, nem ajándékozza meg vízálló hótaposóval…
Ha Chris a civilizációtól csömörlött kivonuló lett volna, akkor, úgy gondolom, a kivonulás, a természet közeli életmód feltételeinek megteremtésére törekszik. Tudatosan tervezve, a szükséges tudást és a szükséges felszerelést megszerezve kezd a kalandba, hogy valóban az legyen: kaland, nem pedig a sors megkísértése, életveszélyes játék.
Neki viszont mintha gőze sem lett volna, hova megy és mit csinál, amire nem túl sok magyarázat kínálkozik. Lehet, hogy egyszerűen fel sem fogta, mit művel. Lehet, hogy pontosan tisztában volt vele, de úgy gondolta, az elmúlt évek megpróbáltatásai mindenre felkészítették. És lehet, hogy mindez nem érdekelte, már ezen is túl volt, az életét is elengedte.
A film nem könnyíti meg az állásfoglalást, de van egy nagyon kifejező, számomra sokat mondó jelenete. A több mint két órás játékidő során korábban tanúi lehettünk, ahogy Chris egy erdőjáró munkatársa szavait issza és bőszen jegyzetel, amint az az elejtett szarvas feldolgozásáról beszél. Majd egyszer csak néhány apróvad, rágcsáló után kis kaliberű puskájával valahogy – több lövéssel – leterít egy szarvast, és kétségbeesett kapkodással rohan a jegyzeteiért, hogy a puskavégre kapott zsákmánnyal kapcsolatos tudnivalókat onnan puskázza ki…
Azt hiszem, a McCandless fiú egy felső középosztálybeli srác volt, akinek egész addigi életében csak tanulnia kellett, és az iskola falain túli világgal kapcsolatos minden ismeretét könyvekből szerezte. Egy mintadiák volt, aki csak azután ment világgá, hogy lediplomázott; majd két éven át a két kezével dolgozott, és élete nagy kihívására, az Alaszkával szembeni megmérettetésre készült, amikor szerte Amerikában sziklát mászott vagy vadvizeken hajózott.
Mégis, a fizikai munka világában szerzett tapasztalatai ellenére is elsősorban elméleti ember maradt, aki könyvből (na jó, a saját jegyzeteiből) akart vadat nyúzni, zsigerelni, húst tartósítani…
Lehet, hogy az egyetemen elég volt bebiflázni és visszabüfögni a leckét: ha a tanár, professzor kérdez, ledarálni az anyagot, akkor is, ha lövésed sincs arról, miről beszélsz. Kinn a „dudvában” azonban nincs pótvizsga, osztályismétlés, és ez az, amit Chris nem tudott, nem akart tudni.
Jack London történeteinek jelentős része játszódik az aranyásók, prémvadászok, szerencselovagok kegyetlen világában, abban a zord természeti környezetben, ahol a gyengék törvényszerűen buknak el. Ezekben a történetekben egyesek túlélnek, mások nem. Mégis, mintha Chris a könyveiből nem hallotta volna meg a figyelmeztetést, csak Észak romantikája érintette volna meg, és mintha ő maga a saját történetének a főszereplője és szükségképp legyőzhetetlen hőse lett volna.
Mi meg agyalhatunk rajta, hogy ugyan mire számított, mihez kezdett volna, ha nem találja meg a buszt (ami az egyik cikk szerint azóta zarándokhellyé vált), a kályhával, konyhával, fekhellyel ellátott menedéket, ami mintha csak őt várta volna, hogy az ő megvilágosodását szolgálja, amely talán el is jött.
De mit akart, mire várt maga Chris a vadonban?
1992-ben, jócskán Bear Grylls tündöklése előtt vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy a túlélési ismereteknek már akkor is volt szakirodalma, pláne Amerikában. Ám ő egy ilyen kézikönyv helyett Tolsztojt vitt magával…
Vagy, mielőtt elindul, átmenetileg letelepedhetett volna valahol Alaszkában, hogy a helybéliektől lesse el azokat a nélkülözhetetlen, életmentő ismereteket, amelyeket a helyi viszonyok megkövetelnek…
Ő azonban mindezek helyett egyszerűen csak ment, amerre látott, és bár állítólag a srác legendává vált, számomra mégis inkább olyan, mint egy öntelt, önfejű kölyök, aki az erdőbe ment olvasni és vadembereset játszani.
De, hogy igazságos legyek, el kell ismernem, hogy igenis fejlődött, önmaga meghatározásának, megalkotásának munkájában igenis eredményeket ért el. Kiszabadult diktátor hajlamú apja irányítása alól, és anyagilag függetlenné vált a papa magamutogatóan bőkezű támogatásától: a jómódú szülők által pénzelt kis eminensből önálló ember lett.
Jó pont
A film elég összetett és ellentmondásos volt ahhoz, hogy elgondolkoztasson. Egy nehéz történetet kellett elmesélnie, egy bonyolult, enyhén pszichotikus és nem egyértelműen rokonszenves főszereplővel a középpontban, és ezt a feladatot sikeresen oldotta meg.
Emile Hirsch játéka szerintem ragyogó, amit a testével művelt a szerep kedvéért, az már-már félelmetes, és a giccsel határosan gyönyörű természeti képekről akkor még nem is beszéltem…
Rossz pont
Egy film nem feltétlenül attól lesz komoly, tartalmas és maradandó, hogy egyfolytában magvas gondolatokat és mélyenszántó idézeteket tol az arcunkba. Sőt, az állandó narratíva kifejezetten zavaró is lehet…
Összegzés
Szóval, az én számomra a film nem egy hős története, Chris McCandless számomra nem példakép. Nekem ő egy elvarázsolt könyvmoly, amilyen én is voltam az ő korában. A fenébe is, én is osztottam az észt kocsmaasztal mellett, de az én pucámban nem volt vér, hogy kilépjek a nagyvilágba, és szégyenemben még többet vedeltem… de ez egy másik történet!
Chris azért lehet hős, mert megtette, amire sokan vágyunk: követte az álmait.
A történet tanulsága számomra, hogy kövesd az álmaid… tudatosan, felkészülten, és ne úgy, ahogyan ő. Találd meg az álmod, merj elindulni a megvalósításuk felé, vállalj átgondolt kockázatokat, és aztán örülj annak, amit elértél!
Álmodni jó, de álmodni is okosan kell, ellenkező esetben könnyen végződhet egyébként elkerülhető tragédiával a történetünk.
Az én számomra ez Chris történetének üzenete, és ezért ajánlom a filmet mindenkinek.
Mert mindenkinek vannak álmai, de sokan elfelejtettük, sokan elnyomjuk őket…