Arról az odúról van szó, amely tavaly ősszel kapott helyet a kert szélén sorakozó szilvafák egyikén.
Már télen úgy láttuk, mintha a cinkék használnák, és talán valóban melegedtek és éjszakáztak ott.
Tavasszal viszont bizonyossá vált, hogy az odút széncinegék lakják!
Munka közben örömmel hallgattam a fiókák, vagy ahogy a gyerekeknek mondtuk, a babacinegék éhes csivitelését, amíg csak váratlanul el nem hallgatott a hang!
Napokon át készültem rá, hogy felnyitom az odút, de túlságosan tartottam attól, mit találok majd benne. Üres fészket? Ez azt jelentené, hogy a kicsik kirepültek, minden rendben van, és reméljük, így is marad.
Egy fészekaljnyi elpusztult madarat? Ugyanis a csend beállta előtt többször láttunk egy settenkedő macskát a fák alatt. Őkelme nem tudja felnyitni az odú dróttal zárt tetejét, de a szülőket valahogy megfoghatta (bár hogy mindketten zsákmányul essenek, az talán ritka szerencsétlenség), és a fiókák éhen veszhettek!
Végül muszáj volt a végére járnom a dolognak, és leemeltem a dobozt!
Nos, egy tetem ugyan volt a csinos kis fészekben (mintha az erre a célra egy cinkegolyó kiürült hálójában kirakott nyúlszőrből, mohából és száraz fűből készült volna), de a többiek valószínűleg egyszerűen kirepültek!
Ezt erősíti az is, hogy egymástól függetlenül Bibi, a Kedves és jómagam is hallottunk fiókahangokat ugyanazon a helyen, az udvari ezüstfenyő környékén, én pedig láttam is azt hiszem, három tovaröppenő cinkét. Bibi pedig azt is állítja, hogy ő kifejezetten kismadarakat látott…
Így tehát mind megnyugodtunk, bár az a fránya macska még mindig a portán ólálkodik! Azonban ahogy ilyenkor bosszant a jelenlétük, ősztől, amikor az egerek beköltöznek, úgy örülünk a vadászoknak, így tehát elfogadjuk, hogy itt vannak.
A fészket mindenesetre eltávolítottam, és jobb híján egy kis takarmánymésszel megszórva fertőtlenítettem (ha valaki tudja, mivel szokták ezt csinálni, ne habozzon, jelezze bátran!), majd az odú visszakerült korábbi helyére, hátha a nyáron még használja valaki…