Bár még nem hivalkodunk a táblával, már a birtokunkban van: madárbarát kert vagyunk!
2016 decemberében léptünk be a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületbe, családi tagságot kérve a szervezettől (ami egy évre négyünknek csak 5500 Ft), s egyúttal jelentkeztünk a Madárbarát kert programba is.
A tábla elnyeréséhez egy év aktív madárvédő tevékenységről kellett jelentő lapot küldenünk, így lehet a miénk év eleje óta.
De hadd reklámozzam még egy kicsit a szervezetet!
Egyesületi tagságunk okán a helyi csoport hírleveleiből rendszeresen értesülünk a különféle programokról, legyenek azok tudományos előadások vagy madárgyűrűző túrák, így nem egy rendezvényen vagy bemutatón vehettünk már részt, teljesen ingyen.
Tagsági kártyánk különféle kedvezményekre jogosít egyes üzletekben, szálláshelyeken vagy Nemzeti Parkokban.
Emellett már az elején különféle ajándékoknak örülhettünk, mint egy terepre való fa tolltartó, vagy egy „B” típusú madárodú, amit tavaly ősszel – úgy emlékszem, az etetési szezon kezdetén – ki is helyeztünk.
Ahogy elkezdődött
Itt vetném közbe madárvédő ténykedésünk rövid leírását is!
Ez a mi esetünkben elsősorban egész éven át tartó itatásból áll. Nem tudom, hány száz forint volt a két nagyobb méretű műanyag virágalátét, amit kifejezetten a madaraknak vásároltunk. Télen csak az egyik üzemel, a másik mindig a szuterénban olvad, mert a víz általában hamar befagy… (Folyamatosan nem tudtuk biztosítani a friss, folyékony vizet, viszont igyekeztünk ugyanabban az időpontban kihelyezni a csereedényt, így látogatóink tudtak alkalmazkodni.) Nyáron viszont két helyen is ihatnak és pancsolhatnak a mindenféle rendű és rangú szárnyasok, és ezt meg is teszik!
Az etetéshez fát állítottam, amit akár karácsonyfának is nevezhetnék, mert egy földbe vert vascsőhöz drótozott fenyőtörzsről van szó: egyik évben két méteres szálakban kaptuk a tüzelőt…
A fába lyukakat fúrtam, ezekbe erősítettem a száraz fenyőágakat, melyekről cinkegolyó lóg, vagy alma ring a végükre tűzve.
Azt hiszem, anyósoméknál találtam kitéve azt a rozzant kis dohányzóasztalt, ami nálam az etetőfa alatti talajetető (igen, ilyen is van, hogy maga a talaj az etető, vagyis a puszta földre szórom a magokat!) teteje lett. Így egy emeletes etetőt kaptam, mert az asztallapra is szórhatok eleséget a kosztosoknak, hiszen nem mindegyikük szeret a talajon keresgélni…
Nagyjából ez volt minden, amit én csináltam, a többi inkább arról szól, amit nem tettem: például nem permeteztem (Édesanyám csinálta, de csak a szőlőt, és csak bordói lével, ami, azt hiszem, biogazdaságokban is engedélyezett szer, de ennek még utána kell néznem), nem nyírtam füvet hetente, hadd nőjön csak a rovarnépesség, legyen mit szedegetni a madaraknak!
A tél
Az etetésről azonban még van mondanivalóm. Én mezőgazdasági boltban vettem egy-egy kiló madáreleséget (vörös és fehér köles, stb.), és ezekből készítettem magkeveréket. Egy alkalommal kb. ezer forintot „vertem el”! És jó, ha háromszor-négyszer kellett ezt ismételnem.
A napraforgó viszont jócskán fogyott, azonban ezt nem üzletből, kis kiszerelésben, de nagy pénzért vettem; hanem háztól, termelőtől származott.
Az almát egy kirándulás alkalmával, erdőről gyűjtöttük és tároltuk a kamrában, a diót szintén.
Összességében nem egy méregdrága hobbiról beszélünk, mert számunkra ez nem feltétlenül küldetés, Föld-mentő misszió (az is!), de kellemes és hasznos szabadidős tevékenység, vagyis hobbi is.
(Hogy Kedvesem számára mennyire kellemes, amikor nem fér a konyhaablak előtti mosogatóhoz, mert mi többiek mind ott tobzódunk, és a madarakat bámuljuk távcsővel, határozóval vagy ezek nélkül, azt nem tudom. De sejtem…)
A veszekedő verebek, villanó röptű cinegék, szorgos tengelicek figyelése ugyanis lenyűgöző!
A címszereplők
Vagyis a madarak… Első évben, 2016 telén főként mezei verebek, fekete rigók, széncinegék, balkáni gerlék és zöldikék voltak a vendégeink. Elvétve fordult meg az etetőkön kék cinege, házi veréb vagy énekes rigó, nejem pedig többször állította, hogy tengelicet látott.
Az esztendő különlegessége egy gyönyörű süvöltő volt, amint a hóból kiálló kórók alatt keresgélt.
Tavaly viszont beindult nálunk az élet. Ez részben talán az újonnan kihelyezett függőetetőnek is köszönhető, amelyet a Kedves saját kezűleg készített „szakértői segítséggel”, egy iskolai program keretén belül.
Mindenesetre immár nem csak a tengelicek jöttek tömegével, de csapatostul randalíroztak a meggyvágók is! Lehet, hogy miattuk maradtak el a fekete rigók? Ezt sajnáltam, mert szerettem gyönyörködni abban, ahogy élvezik a fürdőzést (a hókásás, jeges vízben is!), amit azonban most naponta többször is megtehetek…
A meggyvágóknak egyébként mégis örültem, mert be kell vallanom, hogy meglett ember létemre még soha egyet sem láttam, és nem is sejtettem, milyen… méltóságteljesek? Mármint „jól öltözöttek”, szépek is, meg tekintélyesek, jó nagyok is…
Rajtuk kívül a kertben a szajkók fordulnak meg rendszeresen, és gyanítom, hogy idén már az etetőhöz is idemerészkedtek, tavasszal pedig mintha egy pár kerti rozsdafarkú kereste volna a maga helyét, s ennek okán ősszel szeretnék az ő számukra is odút kihelyezni…
És persze, addig is kíváncsian várom a betérőket, maradjanak akár hosszabb, akár rövidebb ideig!