Manapság sok szó esik a méhekről és társaikról. Azokról az élőlényekről, akik saját mindennapi élettevékenységük során a növények beporzásának hasznos munkáját is elvégzik, amivel mindenki nyer.
Azonban ha a rovarok megfogyatkozásával a folyamat megszakad, azzal mindenki veszít, egyes előrejelzések szerint mi is, már ha a klímaváltozás hatásai miatt nem lesz más gondunk. (De valószínűleg lesz…)
Nos, a minap valaki egy internetes közösség nyilvánossága előtt tett fel egy kérdést, illetve terjesztette elő azt a kérést, hogy ki-ki gondolkodjon el rajta: az idén vajon hány méh keresztezte útját?
Válaszul készítettem ma néhány fotót, bár nem a legjobbakat (hatlábú barátaink kevésbé látszanak, de legalább a virágokban gyönyörködni lehet ), hogy megmutassam: mifelénk még nem olyan nagy a baj. Ennek azonban több oka is van.
Az egyik, hogy a faluban négy méhész is termel és szaporít, bár állományuk jellemzően nem a faluban van. Mégis, van, aki a kert végében is tart pár családot, ami rögtön több tízezer méhet jelent.
A másik dolog pedig, hogy a méh a leginkább oda megy, ahol van méhlegelő, magyarul, ahol gyűjteni tud. Nektárt, virágport… ami akad.
Mindezzel nem akarom szőnyeg alá söpörni a problémát. Hallottam rémtörténeteket arról, hogy bejelentési kötelezettségüket elmulasztó, felelőtlenül vegyszerező gazdák micsoda károkat okoztak egy-egy méhésznek. Tudom, hogy világszerte baj van. Egy angol ismerősünk minket meglátogatni, és csöppnyi túlzással lepkéket fényképezni jár Magyarországra.
Csak azt akarom mondani, hogy a kérdés felvetőjének talán nincs teljesen igaza. Talán (legalábbis ebben a tekintetben) még nincs túl késő…
Dolgos kis barátainkat talán egyszerűen azért hiányolja, mert rosszkor, rossz helyen kereste őket. Mert miért is látogatnák városaink aszfalttal, betonnal, térkővel borított útjait, ahol csak villanyoszlopaink magasából függ alá pár virágcserép?
Miért jönnének be kertjeinkbe, ha ott csak gyep, tuja és pampafű várja őket?
Azonban egy sarok, ahol meghúzódhatnak, ahol rejtekhelyet és élelmet találnak, már a túlélés szigete lehet nekik…
Mi, bármennyire is szúrja esetleg egyik-másik szomszéd szemét, szeretjük, ha a kertünk egy vadvirágos rétre hasonlít. Sőt, tudatosan ebbe az irányba tervezünk menni, mert az eredményes zöldségtermesztéshez mindenünk kevés: idő, tapasztalat, locsolóvíz vagy épp takarni való mulcsanyag, stb.
Szóval, most, ahogy látszik, az árvacsalán az, ami tömegével vonzza a különböző méhféléket. Az egyik kedvencem egy sárga kis szőrgolyó a hosszú szívókájával, ide-oda rebbenve, mint egy fáradhatatlan kolibri… Sosem láttam még!
Az utolsó képek a kontraszt miatt kerültek ide. Ahol az elvárásokhoz alkalmazkodva én is tövig vágom a füvet – és mindent, ami közte nő –, ott most, ebben a szárazságban ilyen vigasztalan, kiégett minden, csak pár elszánt giz-gaz zöldell helyenként.
Akkor inkább a fenti dzsumbuj, mint ez a valóságos puszta ott, ahol nem lenne szabad lennie!
