Úgy vélem, legutóbbi bejegyzésem után némely olvasóm jogosan érezhetett némi csalódást, mivel fotóimról épp csak a lényeg maradt le.
Egy méhekkel kapcsolatos internetes megszólaláshoz fűződő képsorozaton a méhekből körülbelül annyi látszik, mint amennyi általában a légycsapóval a falra kent szúnyogokból marad: foltok, amik bármik lehetnek.
Ezért hozok néhány újabb, talán jobban sikerült képet egy rendszeres látogatónkról.
Ő a kék fadongó, hazánk, sőt, Európa egyik legnagyobb testű méhféléje.
Félelmetes külseje ellenére meglehetősen békés természetű nektárfogyasztó, nálunk a dohányvirág nagy rajongója. Ezen az erős illatú növényen kívül másutt nemigen láttuk, magányos életvitele ellenére olykor két-három példány is zúg körülötte.
Szeretném továbbá korábbi gondolataimat kiegészíteni, illetve egy részét hangsúlyozni. Nevezetesen: tisztában vagyok vele, hogy a kertünk olyan, mint egy rovarrezervátum.
Minden évben vetünk több-kevesebb körömvirágot, a nyulak miatt sok benne a lucerna. Meghagyjuk a lóherét is, és amióta etetjük a madarakat, az etetők alól felsöpört és a kertbe szórt hulladék mindig terem is valamit, napraforgónk például így szokott kelni.
A mindenféle mézengúzok tehát számunkra örvendetes módon olyan nagy számban vannak jelen nálunk, hogy egy-egy sarok szinte zsong tőlük, és mi mindenkit szívesen látunk (bár a krumplibogarat azért minden alakjában elpusztítjuk, de vegyszer nélkül, manuálisan, és nem biztos, hogy túl humánusan…)!
Tisztában vagyok azonban azzal, hogy a mi kertünk nem több, mint egy apró sziget, és hogy a mi, a biodiverzitás tekintetében esetleg biztató megfigyeléseink globális szempontból nem jelentenek semmit…
Úgy gondolom, hogy az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés és szállítmányozás a társadalmi szintű túlfogyasztással együtt végzetes mértékben szennyezi a vizeinket, a talajunkat és a levegőnket. Gondoljunk csak a növénytermesztésben használt gyomirtókra, rovarirtókra, gombaölőkre (eddig csupa életellenes szer!), érésgyorsítókra és műtrágyákra, a gyárak és járművek által kibocsátott üvegház hatású gázokra, vagy a háztartások sokmillió tonnányi elektronikai- és műanyg hulladékára!
Lassan, de biztosan megmérgezzük magunkat.
Azonban ha elkezdenék ezen agyalni és beleélni magam, előbb-utóbb eljutnék arra a pontra, ahol azt kellene mondanom: ennyi… Fel kell adnom, nincs remény! Könnyebb és gyorsabb, ha elindulok arccal a vasútnak, vagy a Balaton felé.
Ám mivel ezt nem tehetem és nem áll szándékomban, igyekszem inkább gyönyörködni abban, ami szép, élvezni azt, ami jó, elismerni az eredményeket és örülni a sikereknek. És közben megtenni a azt, amit tőlem telik, de minden önsorsrontó görcsölés nélkül, és elutasítást kiváltó fanatizmus nélkül!
Ezért van az, hogy amikor az említett megszólalás után – mármint, hogy mindenki csak azt gondolja végig, hány méhet is látott az idén – többen bólogatni kezdtek, hogy: „Jé, tényleg, hová tűntek a méhek?”, én kimentem a kertbe, és lőttem pár képet.
Egyetlen nap, egy óra alatt százával tölthetném fel őket.
Nem tűntek el! Még nem.
Nem mindenütt…