Megemlékeztem már arról, kislányom és én hogyan ismerkedtünk meg az agyagozás örömeivel és kihívásaival, ha csak futólag is.
Aztán – egyik dolog következett a másikból – a munkahelyemen, kerítésállítás közben ígéretesnek tűnő anyag került elő a talajból…
A vadhálót tartó betonoszlopok lyukait fúrtuk, és nem boldogultunk könnyen, amikor felfigyeltem a ragaszkodó sárga rögökre, melyek szerszámainkra tapadva nehezítették a dolgunkat. Én mégis megörültem nekik, és egy adagot félre is tettem magamnak.
A nap végén dupla nejlonszatyorba csomagolva vittem haza, hátha jó lesz valamire, majd jó ideig várt félretéve a szuterén hűvösében.
Egy nap, fellelkesülve Ray Mears leírásán, Mimivel együtt nekiláttunk a nyersanyag feldolgozásának, akkor még nem is sejtve, milyen sziszifuszi munkára vállalkoztunk…
A nagy, nedves földkoloncokat eleinte könnyű volt törni, és kiszedegetni belőlük a méretesebb köveket.
Azonban ahogy száradt az agyag, úgy lett egyre nehezebb („csipkedéssel”) aprítani és piszkálni, (ujjal) kifordítani az egyre kisebb kavicsokat.
Amikor ezzel végeztünk, tovább szárítottuk a darabokat, amelyeket a következő fázisban porrá kellett zúznunk, hogy a legkisebb szennyeződést is eltávolítsuk.
(Ezek ugyanis szárításkor vagy égetéskor – tehát amikor az agyag már valamilyen formát öltött, használati vagy dísztárggyá változott – megrepeszthetik, tönkretehetik egész munkánkat.)
Ez nem volt gyerekjáték, nem csoda, hogy Mimi rá is unt. De becsületére legyen mondva, igyekezett mindig mellettem lenni, amikor volt egy kis szabadidőm, hogy leüljek a magam farönkjére. Mert ez is egyfajta kísérlet volt, és én úgy akartam eljárni, ahogy eleink tehették, vagy ahogyan ma tenné valaki a vadonban, modern szerszámok és eszközök nélkül.
Igaz, a csontkalapácsok, zúzókövek, botok, üllőül szolgáló sziklák használatáig nem mentem vissza, de azért kizárólag kézi erővel, meg egy régi szitával valóban liszt finomságúra őröltem a teljes készletet.
Most már nincs más hátra, mint ezt a port kis adagokban vízzel keverni, és agyaggá gyúrni, hogy aztán végre, fél nyáron át tartó előkészület után, szabadon alkothassunk!
Addig is annak a nagyszerű dalnak a szövegével búcsúzom, amelynek egyik sorát bejegyzésem címéül választottam:
AZÉRT VANNAK A JÓ BARÁTOK
Az esőt felszárítani úgy sem tudod
A szelet megfordítani úgy sem tudod
Ujjaid közül a kor
Úgy száll mint szürke por, és a perc hordja el
Refr.
Azért vannak a jó barátok
Hogy a rég elvesztett álmot
Visszahozzák néked majd egy szép napon
Azért vannak a jó barátok
Hogy az eltűnt boldogságot
visszaidézzék egy fázós alkonyon.
Az álmot meg nem álmodni úgy sem tudod
Az érzést elhallgattatni úgy sem tudod
Ujjaid közt a kor
Úgy száll mint szürke por, és a perc hordja el
Refr.x2
Azért vannak a jó barátok
Hogy az eltűnt boldogságot
visszaidézzék egy fázós alkonyon.
Dalszerzők: máté péter – s. nagy istván
