Gondolatok László Ferenc cikkéről
Azzal kell kezdenem, hogy először a riposztot olvastam, a választ arra a cikkre, amelyhez én is szeretnék néhány gondolatot fűzni.
Emiatt az eredeti íráshoz már eleve fenntartásokkal, ha nem előítéletekkel álltam, és nagyon hamar megállapítottam, hogy sajnos, okkal.
Az, hogy Fekete István életművének értékelése már a címmel elkezdődik, csak második olvasásra tűnt fel.
Amikor ugyanis azt olvassuk, hogy az író tulajdonképpen csak afféle „irodalmi gazdálkodó” – nem pedig igazi író, esetleg jelentős alkotó –, máris valamilyen értékítélettel találkozunk.
(Hadd jegyezzem itt meg azt is, hogy ez a bizonyos „gazdálkodó” diplomás szakember volt, egy nagybirtok több területen sikeres és elismert főintézője 1929 és 1941 között, amikortól azonban már a fővárosban él és dolgozik, részben játékfilmek forgatókönyvírójaként, részben, mint a Földművelésügyi Minisztérium munkatársa, mezőgazdasági oktatófilmek író-rendezőjeként…)
Azután, a cikk figyelemfelkeltő előzetesében azzal szembesülünk, hogy ebben a bizonyos életműben bőven akadnak meglepetések, ráadásul „a többségük nem kellemes”, ami újabb útjelző.
A szerző aztán ugyanebben az irányban halad tovább, amikor Fekete István egyik zsengéjét, egy korai versét citálja elemzése élére, és egyetlen pici, de jól elhelyezett szóval tovább befolyásol:
(Sic!)
Ez így, a Wiki szerint a következőket jelenti (a kiemelés tőlem származik):
„(latinul, jelentése: így) a sic erat scriptum (ez vala írva) kifejezésből. Akkor használják, amikor az olvasót arról akarják tájékoztatni, hogy a hibás vagy szokatlan írásmód egy idézett szövegben nem az idézőtől származik, hanem így szerepel az eredeti szövegben. A >>hibás<< szövegrész után szokták beírni, zárójelben és felkiáltójellel (sic!), ezzel jelezve, hogy nem része az idézetnek. Néha ironikusan használják, ezzel kigúnyolva az eredeti szöveg írójának helyesírási vagy logikai hibáit.”
A cikk tehát egy tizenéves kamasz versén gúnyolódik? Reméljük, nem!
Mert az irodalomtörténet ismer ugyan olyan kölyökzseniket, mint Arthur Rimbaud vagy Weöres Sándor, azonban olyan tehetségeket is, mint Jules Verne, akinek első regénye csak harmincnégy éves korában jelent meg, míg honfitársa, Marcel Proust negyvenkét éves, amikor kiadásra kerül Az eltűnt idő nyomában, Szolzsenyicin pedig negyvennégy esztendős, amikor napvilágot lát az Ivan Gyenyiszovics egy napja.
Nem minden tollforgató lép tehát kész íróként, költőként, mestersége valamennyi (stiláris és egyéb) eszközével a tarsolyában a világirodalom színpadára.
(Gondolhatunk itt akár G.B. Shaw-ra is, a termékeny színműíróra, a Pygmalion – ami alapján a méltán híres My Fair Lady c. musical készült – és más darabok szerzőjére, aki már harminchat éves, amikor az elsőt megírja…)
De lépjünk tovább! „Élete első bő három évtizedében mindössze ez az egyetlen kamaszkori versecske jelent meg Fekete Istvántól” – írja a cikk szerzője, nem elmulasztva azt a bizonyos zárójeles célzást az ifjú költő által kis kezdőbetűvel írt Kárpátok név után…
„ A forradalmas és ellenforradalmas időket Fekete katonaként töltötte, s amikor sokan inkább szabadultak a fegyverektől, ő inkább (sic!) csatlakozott Horthy Nemzeti Hadseregéhez, melynek a húszas évek közepéig a tagja maradt, s utóbb több írásában is méltatta e kétes emlékű testületet” – olvasható lentebb, és én nem tudom, mit akar mondani a szerző, milyen politikai, erkölcsi, lelki-idegi meggyőződésre, téveszmére, elhajlásra céloz…
Mindenesetre úgy gondolom, hogy Fekete István szerette a természetet, az életet, az embereket, és kívánta a békét, csendet, az egyszerűséget és célszerűséget.
A számtalan részlet közül, melyek írásaiban állításom igazáról tanúskodnak, szinte találomra választottam:
„– Te leszel az én legjobb diákom – enyhítette a légkört Gansler bácsi. – Remélem, te leszel – veregette a vállam, és ezt nem felejtettem soha, akkor sem, amikor nyolc-kilenc év múlva bort, süteményt és olvasnivalót vittem szinte naponként az új kaposi színház színpadára Gansler bácsinak, ahol a világ és az idők egyik legnagyobb tragédiájának egy kis jelenetét játszották – meglepő élethűséggel – 1914-ben a sebesült és haldokló katonák…
Úristen! Ki gondolhatott akkor ott, a tanterem és a béke ajtajában erre a szörnyűségre?
…Oszkár két évvel volt idősebb nálam, tehát két évvel előbb lett katona, és mint hadnagy esett el az olasz harctéren. De 1911-ben ki gondolt volna háborúra, hősi halálra, és ki gondolt arra, hogy az új színházban pár év múlva nem a Bob herceget játsszák, hanem Az ember tragédiáját, de nem színészek, hanem – még a páholyokban is! – haldokló katonák?…”[1]
De jellemző ez is:
„Életemben két nagy szamárságot követtem el. Ez az önkéntes beiratkozás /öt és fél évesen az elemi iskolába/ volt az egyik, és amikor 1917-ben önként jelentkeztem katonának – volt a másik.”[2]
Hogy akkor mégis miért jelentkezett, miért bújt egyenruhába, azt – bevallom – nem tudom és nem értem.
És most hadd tegyek egy kis személyes kitérőt!
Merthogy azt viszont tudom, hogy az 1980-as évek közepén, végén gyerekeskedtem, és a mai kicsik és fiatalok, akik esetleg húsz-harminc évvel később születtek, mint én, már annyira más világba érkeztek, hogy bár egyik-másik nézőpontból kétségtelenül nehezen elfogadható, mégis természetes az a különbség, amely generációink között fennáll.
Nem mondhatom, hogy szüleim agyondolgoztattak volna, de azért egy átlagos falusi család mindennapi életében erőnkhöz mérten, ám tevékenyen részt kellett vennünk.
Hordtam szenet és méteres rönkökben kiszállított tűzifát, amit fűrészelés után hasogattam, cipeltem és rakodtam is. A kertben nem kellet túl sokat robotolnunk, de azért az őszi ásásnál, a krumpli ültetésénél és fölszedésénél, amikor zsákszámra kapartuk a rögök alól és közül, ott kellet lennünk. És a disznókkal ugyan alig volt dolgunk, de a baromfik etetése, nyári itatása, a tojások elvétele és a hetenkénti takarítás a mi feladatunk volt.
Ma viszont még nálunk, vidéken is a legtöbb otthonban gázzal fűtenek, mert olcsóbb a fánál. Állatot alig-alig tartanak, a kertet pedig elvétve művelik. Inkább csak a füvet, rosszabb esetben a gazt vágják, vagy vágatják mással pár ezer forintért…
Azt se feledjük, hogy az én időmben eleinte csak egyetlen tévécsatorna volt, hétfőnként adásszünettel. Nem hogy mobil, de hagyományos telefon is alig akadt, az Internetet pedig még hírből sem ismertük, bár számítógépet felsőben már láthattunk az iskolában: kis Junoszty tévékkel összekötött Commodore gépeket…
Az utcánkban csak egyetlen autó volt – most ugyanott kilencet tudtam összeszámolni, bár tulajdonosa agyvérzése óta az egyik nem mozog, egy másik háznál pedig kettő is használatban van. Másutt tizedikként a céges kisteherautó is ott áll, hol kinn, hol benn…
Ez például tízszer annyi autó, és előfizetéstől függően lehet, hogy ötször, tízszer, vagy ötvenszer annyi tévécsatorna.
Viszont hányszor kevesebb gyerek? És mennyire más gyerekkor? Mert a mai gyerekeket nem látom úgy együtt bandázni, ahogy mi tettük, utcánkénti csapatokban, nyáron a patakra járva fürödni, télen a bányadombra szánkózni. És „bunkiztunk” (ez különféle kunyhók, bunkerek építése volt), bújócskáztunk, bigéztünk (kíváncsi lennék, hány mai tizenéves tudja, mi az), gombáztunk és verebésztünk, és talán ennyi épp elég lesz a dolgok érzékeltetésére…
Összességében azt mondhatom, hogy nem kisebb és nagyobb méretű képernyők és kijelzők virtuális világában, hanem a valóság talaján álltunk és jártunk, a tulajdon két lábunkat használva, és nem a kocsiban felnőve!
És ez (például, hogy munkára nevelődtünk, hogy csapatokba verődve megszoktuk a másokhoz való alkalmazkodást, stb.) az, ami a mi korosztályunkat elválasztja az utánunk jövőktől, pedig csak néhány rövid évtizedről van szó.
Fekete István azonban pontosan 1900-ban született, majd’ nyolcvan évvel előttem, előttünk! Egy olyan korban, amikor Fekete Árpád iskolamester még gondolkodás nélkül ragadhatott mogyoróvesszőt vagy nádpálcát, és – ami ma, amikor a gyerekre még csúnyán ránézni sem ajánlatos, teljesen elképzelhetetlen – úgy elverhette kiváló utódát, a szóban forgó Fekete Istvánt, hogy az ülni is alig tudott sajgó alfelén.
Ezzel kapcsolatban érdemes idézni az érintett személy későbbi gondolatait:
„Abban az időben közismert nevelési eszköz volt a pálca, mégpedig a mogyorópálca, amely – sajnos – kertünkben termett. Ez a termés évenként össze lett gyűjtve, mint a nevelés hivatalos eszköze, és bár sokat átkoztam, ma már világosan látom, hogy elhamarkodott álláspont volt száműzni ezt a komoly eszközt a tansegédlet fegyvertárából. Ezen persze nem vitatkozom a hozzáértőkkel, a neveléstudomány hivatott doktoraival, csak az otthonokra mutatok, a széthullott erkölccsel megáldott Világra, a háborúkra mutatok, a nemzeti egoizmus csatatereire, a bűnözés statisztikájára s az összkomfortos, kényelmes és óriási börtönökre.
(Bocsánatot kérek az esetleg felháborodott szakértőktől; mindez csak az én magányos véleményem, amelyet, ha már így érzem, talán jogom is volt leírni.)”[3]
Azt se feledjük, hogy olyan idők voltak ezek, amikor abból a lehetőségből, hogy a jeles ifjú esetleg cserediákként egy évre valamely osztrák családhoz kerül, kiadós verekedések következtek, mivel: „Barátaim… megtanácskozták, hogy aki az osztrákokhoz megy, az hazaáruló, aki hűtlen lett >>Kossuth apánkhoz<<…”.[4]
És ez ma, amikor fiaink és leányaink tömegei telepednek le külföldön, és élnek vegyes házasságokban mindenféle nációkhoz tartozó lányokkal és fiatalemberekkel, szintén nehezen értelmezhető viselkedés, és talán ebből is kitűnik, hogy egy közel százhúsz évvel ezelőtt született siheder mozgatórugóiról, döntései okairól nem olyan egyszerű véleményt alkotni, amilyennek egyes szerzők gondolják. És általában az akkori idők fiataljainak életről (és halálról), világról (és benne hazáról, sőt, Hazáról), ne adj’ Isten, kötelességről alkotott fogalmairól is csak sejtéseink lehetnek…
De a következő sorok talán segítségünkre lehetnek:
„Alkonyodott már, amikor mintha valami keserű csend szállt volna fel a földről, a Kapos vizéből; mintha valaki a sétatér szélén a jókedv szájára tette volna a kezét, s ez a halkuló, fojtogató alkonyati csend végül a szívekre szállt, mikor jött egy ember, és alig tudta kimondani:
– A trónörököspárt Szarajevóban meggyilkolták…
Nagy bácsi, a parancsnokunk döbbenten nézett a fojtogató alkonyatba, a szeme égő lett, és megtörölte az arcát, mintha az Idő szennyes pókhálóját akarta volna letörölni.
– Gyerekek – és alig tudta kimondani –, ez világháború!
Utána rettenetes lett a csend, és ebben a döbbenetes csendben Valaki, egy eltorzult, részeg hang elkiáltotta magát:
– Éljen a háború!
És ekkor az alkony sötétedő csendjében elindult Valami, amit megnevezni nem lehet, felmérni nem lehet, megállítani nem lehet. Elindult a Pokol diplomáciája, a Halál sátánja milliárd ördögével és diplomatájával, hánytorogni kezdtek a virágos rétek, amelyek milliók temetői lesznek és a hazugságok pokoltornácai. És hazugság lesz minden, ami szent, és rothadás minden, ami élet. És száraz kóró minden, ami virág, és gyilkos a munka, a tehetség és szépség minden tisztasága, szépsége és ereje.
És szegénység lesz a gazdagságból, sírás a nevetésből, szemfödő a mátkakendőből, megtört, meddő özvegy a vidám menyecskéből, és az erdők majd mankókat teremnek és koporsódeszkát, ha ugyan majd nem tömegsírba hányják a fél világ ifjúságát.
Igen! Ekkor elindult a világban a Rossz, amit azonban csak egy pillanatig éreztem, mert azután Nagy bácsi, a parancsnokunk is elmosolyogta magát, mert magyar volt ő is, minden csepp vérével és fajtája minden lelkesedő, könnyelmű lobbanékonyságával. Igaz, ő nem kiáltotta, hogy éljen a háború – egy cserkészparancsnok nem lelkesedik feleslegesen, de legalábbis nem mutatja –, csak annyit mondott, hogy ha a szerbeknek háború kell, hát majd >>mi is ott leszünk<<!
Ott is volt, és ott is maradt…”[5]
Ezek után arra a kérdésre, hogy végső soron miért is állt katonának Fekete István, az én – lehetséges, hogy nagyon is téves – válaszom az, hogy talán egyszerűen azért, mert szenvedélyes, büszke, sőt, azt is megkockáztatom, hogy bátor magyar fiatal volt…
De térjünk vissza a tárgyalt cikkhez! Az így folytatódik:
„Harmincéves volt, amikor irodalmi működésének első, egészen szerény, jószerint igénytelen, de mégis jellemző apróságával jelentkezett a nyilvánosságban: rövid közleményt küldött be a Nimród nevű korszakos vadászújságba a gatyás ölyvek táplálkozásáról”.
Az említett írást nem ismerem. Elfogadom tehát a „rövid közlemény” és a „szerény apróság” megnevezéseket. De hogy „…jószerint igénytelen, de mégis jellemző” apróságról lenne szó?!
Azt gondolom, joggal vetődik fel a kérdés: miért voltak szükségesek ezek a jelzők? Egy valóban rövid lélegzetű szakmai híradás, leíró ismertetés lehet szerény, de mitől igénytelen, ami jócskán pejoratív értelmű, minősítő szó? Ráadásul a szerző megfogalmazása azt is érzékelteti, hogy ez az igénytelenség nem alkalomszerű, hanem egyenesen jellemző Fekete Istvánra, amely állítás viszont már nem állja meg a helyét!
„A kezdetektől saját élményeiből dolgozó Fekete egy sor, később más műveiből elhíresült motívumot és alakot az olvasó elé bocsátott ezekben a hang- és helykereső években. Például azt az öreg vadőrt-erdőkerülőt, akit kezdetben Herlicska név alatt, ám 1937-ben már Matulaként emlegetett tárcáiban, novelláiban… Fekete az 1957-es, a Kis-Balatonnál írt Tüskevárral és annak 1959-es folytatásával, a Téli berekkel a korszak egyik legnépszerűbb írójává vált. E regényeiben jó gazdaként újrahasznosította életének és műveinek megannyi korábbi alakját (Matula, Pondoray, Kengyel), motívumát (pl. a visszarúgó puska), de még a történetbeli osztálynévsort is megtalálhatjuk korábbi munkáiban” – folytatódik az elemzés, de az eddigi hangvétel miatt az olvasó itt is némi gúnyt, negatív felhangot érzékelhet, talán nem egészen alaptalanul.
Ezzel kapcsolatban a világirodalmi előzményeket tekintve megemlíthetjük Balzac nevét, mint aki regényfolyamában előszeretettel élt a visszatérő szereplők, az összefüggő cselekmény rendszerének eszközeivel. Ám ugyanez jellemző a már említett Verne Gyulára is, a kortársak közül pedig nem kisebb név és olvasottabb író, mint Stephen King terjedelmes életműve van telis-tele egymásra mutató utalásokkal, eseményekkel, helyszínekkel vagy szereplőkkel.
A visszatérő elemek és figurák használata, valamely élmény vagy téma többszöri feldolgozása, kibontása tehát egyáltalán nem ritka (lásd Marcel Proust: Jean Santeuil!), és nem vonhatóak le belőle egy irodalmi alkotás értékére vonatkozó következtetések.
Ezek után A koppányi aga testamentuma című regényről kiderül, hogy tulajdonképpen „kedves-leegyszerűsítő áltörténelmi regény”.
Majd a cikk – hadd jegyezzem meg, hogy tulajdonképpen állításának indoklása nélkül! – leszögezi: „A történelmi, s pláne az egykorú valóság árnyaltságát és mély ambivalenciáit ábrázolni, de még tán észlelni sem képes gazdász-író… következetesen azt a világképet próbálta „komoly” műveiben is érvényesíteni, ami a Csít, majd a nyomában sorjázó számos állatregényt, s persze a Tüskevárat és a Téli bereket olyannyira vonzóvá teszi”.
Hogy Fekete István nagyon is felfogta az élet, az emberi és történelmi folyamatok bonyolultságát és ellentmondásosságát, azt hadd szemléltessék a saját szövegei! Íme:
„Nagyanyám azután este elmesélte, hogy nagybátyám néha szövetkezve, néha pedig magányosan űzte az orvvadászat izgalmas mesterségét, nagyapám és testvérei saját területén is… aminek az lett a vége, hogy a vadőr Pista bátyámat elfogta, a puskát – ami nagyapámé volt – elkobozta, és a nem tudom már, melyik főbíróságra feljelentette.
Pista bátyám szánkón ment – úgy emlékszem, Ozorára, de ez nem biztos – a tárgyalásra, persze puskával, lőtt egy őzet menet közben, amelyet tárgyalás előtt átnyújtott a főbíró feleségének a konyhán.
Ezek után természetesen a vád és minden következménye alól fel lett mentve.
– Maradt még a hercegnek pár ezer őze – mondta a főbíró, és meghívta Pista bátyámat egy kis őzpörköltre.”[6]
Mint látható, Fekete István nagyon is hamar megtanulta, hogyan működik a világ, vagy legalábbis az esetenként befolyásolható igazságszolgáltatás…
„– Jaj, kisfiam, nem vagy te normális… – olvassuk máshol.
– Ez alighanem igaz, nagymama – rebegtem, mert nem tudtam, mi az, hogy normális –, de hát mással is megesik…
– Kire ütöttél? Kire ütöttél? Apád igazán jó gyerek volt…
Ezt már tudtam; bár azt is tudtam, hogy apám és Pista bátyám Pécsen diákoskodva karbidgázzal kísérleteztek, mégpedig úgy, hogy két vagy három marhahólyagot karbidgázzal megtöltöttek, aztán egy ártatlan macskára kantározták, és kieresztették a székesegyház tornyának ablakán. A gázzal telt hólyagok szépen szálltak a magasságban, míg alattuk az ártatlan macska éktelen nyávogással szállt a levegőben.”[7]
Fentiekből, azt hiszem, az is nyilvánvaló, hogy írónk az emberi emlékezet hiányosságaival, a dolgok viszonylagosságával és a tények változékony természetével is tisztában volt…
A végső érvem minderre így hangzik:
„Ez volt a legszebb öregember, akit életemben láttam, és később sokszor gondoltam arra, hogy őseink is ilyenek lehettek Vereckénél Árpáddal, Hunyadnál Hunyadival, Mohácsnál Bélával, Bécs alatt Mátyással, 1848-ban Görgeyvel, csak arra nem gondoltam, hogy utolsó férfiunokája majd Gorlicénél hajtja bús magyar fejét örök álomra a Monarchiáért, amelyről nem tudta, hogy micsoda, ami nem adott neki soha semmit, s ezért a semmiért az életét követelte.
Ezek persze sokkal későbbi gondolatok, de akkor ott, hét-nyolc éves fejjel ilyesmit éreztem. Szerettem ezeket az öregeket, mérhetetlenül tiszteltem és társtalan magányosságukban sajnáltam őket, mert alig tartoztak valahova, és örökre elmenőben voltak.”[8]
A hiányolt ellentmondás(osság), lám, itt is van az orrunk előtt…
„Barátság, szolidaritás, az anyaföld-anyatermészet kötőereje – ilyen alapokra épült például ugyancsak pályázatnyertes regénye, az 1938-ban írt és 1939-ben rögvest könyvsikerré váló Zsellérek is” – folytatja a szerző, mintha felróná mindezt, és egy korábbi részletből kiderül, hogy pontosan így is van:
„>>Azt szeretném, hogyha ezt a könyvet elolvassa valaki: vágya legyen ilyen élet után, és a felnőtt ifjú undorodjon meg minden materiális szeméttől, és találjon ideálokat, amely (sic!) nélkül ez az élet el sem képzelhető. Ezt az országot az ideálok építették, tartották és tartják még ma is.<< Így írt egy barátjának /tudniilik Fekete István/… tudtán kívül érzékletesen körvonalazva azt, ami utóbb is oly problematikussá tette ambiciózus kirándulásait az állattörténetek és az ifjúsági irodalom határvonalán túlra.”
Fekete István tehát hősöket akart teremteni, példaképeket állítani és célokat adni kora ifjúsága elé, és ez az, amiért a cikkíró elmarasztalja, mintha igyekezete káros lenne.
Mi a baj a barátsággal, együttérzéssel, hazaszeretettel, a környezetünk – vagyis közvetlen életterünk – iránti felelősséggel? Ki ne akarná, hogy ezek kovácsoljanak össze és tartsanak meg egy nemzetet?
Miért ne nyújthatna a művészet egyszerűen csak örömöt – vigaszt, bátorítást – a lesújtó tanulságok helyett, miért ne hangsúlyozhatná a szépet, jót is, ha meg is jeleníti a szenvedést, kegyetlenséget, halált?
Miért ne segíthetne egy műalkotás azzal, hogy az értékeket emeli föl, ahelyett, hogy a romlás és enyészet „virágaiba” dörgöli az orrunkat?
„Habár a Zsellérek lapjain felbukkan a hazafias ügyek ellen ágáló rőfös, s az elbeszélő a kommün bukása után sokszor találkozik a jelenséggel, ahogy a boltosok arcán a >>megvetés, düh, keserű gúny, bosszúvágy, fenyegetés, félelem összeolvadt valami rettentő torz, fogcsikorgató átokká<<, azért a nyílt antiszemitizmus nem volt Fekete műfaja” – állapítja meg a szerző a továbbiakban, mire máris adódik a kérdés: miért, a nem nyílt antiszemitizmus talán sajátja volt?
Nos, a szerző szerint valószínűleg igen, hiszen később így ír: „A népi jobboldal ideológiája melletti írói kiállást igazolta az a forgatókönyv is, melyből 1941 őszén a Dr. Kovács István című film is készült”.
Hogy mennyire „leegyszerűsítő” A koppányi aga, nem tudom. Nem olvastam. Hogy mennyire „problematikus” a Zsellérek vagy a Dr. Kovács István, nem tudom. Ezek is ahhoz a néhány Fekete István műhöz tartoznak, amelyekhez még nem volt szerencsém.
Azt azonban, hogy az író nyomokban sem volt antiszemita, saját szavai alapján merem állítani!
Lássunk néhányat:
„(Nem tudom, az 1940-44. évi zsidóüldözés idején történt-e Gölléből elhurcolás, de a gölleieknek sok rossz tulajdonságuk mellett kiváló és mélyen emberi tulajdonságaik is voltak. Például a szegények, az elhagyottak s az üldözöttek minden körülmények között is vakmerő és >>csak azért is<< való pártfogása. Annyit mindenesetre tudok, már nem is emlékszem, kitől, hogy a szegény öreg Wachsmann lányoknak – a doktor bácsi lányainak –, akik varrogatással és napszámba járással tartották fenn magukat, nem lett semmi bajuk. Remélem, más zsidókat sem hurcoltak el.)”[9]
Máshol pedig így ír:
„>>Hát ez a Pista teljesen megbolondult! Elvált attól a kedves Zsorzsintól… és elvette ezt a nagy fenekű Gizit, aki jó, jó, talpraesett, okos és rendes nő, de azt már Pisti nem vallotta be, hogy képzelje, mama: Gizi zsidó!<<
Vilma néném az utolsó szót halk sivalkodással, majdnem rémülettel mondta, amit egyszerűen nem értettem, mert nálunk zsidónak, horvátnak, szerbnek és svábnak egyféle jelentősége volt, éspedig annyi, hogy a Magyar Szent Korona országaiban zsidók, horvátok, szerbek, svábok, oláhok, németek, ruszinok, vendek s a fene jobban tudja, még hányféle nemzetség lakott, de Göllében ezzel nem törődött senki, már csak azért sem, mert annyi rokoni, testvéri, sógori és egyéb gyűlölködés volt a faluban, hogy másnak már nem is jutott belőle.
…– Nem szeretem a várost, Gizi néni, és ha Gölléről álmodom, néha még sírok is…
– Nagyon megértelek, kisfiam, s amit mondtál, azért nagyon meg is szerettelek. Ezt ne feledd, kisfiam…
Hát nem is feledtem el!
És önzetlen és magátólvaló volt ez a bizalom és szeretet 1918-ban is, amikor mint katona, a tiszti iskola különítményében már három napja éheztünk a Baross-szobor tövében a Keleti pályaudvar előtt, és nem a vérrokonokhoz fordultam segítségért, legalább egy kis kenyérért, hanem Gizi néninek írtam pár sort, hogy küldjön akármilyen ennivalót, mert éhen pusztulok.
Akkor már nem láttam Gizi nénit több éve, azt sem tudtam, a régi lakásban lakik-e a Hernád utcában, és már le is mondtam róla, mert a hordár bizony sokáig nem jött vissza, és nagyon elszégyelltem magam kishitűségemért, amikor – egy jó óra múlva – jött a hordár éthordóval, és jött Gizi néni talpig gyászban (mert közben meghalt Pista bácsi), és úgy ölelt, csókolt, mint egy elveszettnek hitt testvért, és olyan adag csodálatos, meleg pörköltet tálalt, hogy majd a szemem ugrott ki a gyönyörűségtől.
Hát ez volt Gizi néni!” [10]
De idevág a következő részlet is:
„…az est lopakodva jött a szomszéd kertek felől, a denevérek csapongva kapkodták össze az esti lepke- és bogárvacsorát, a falu halkuló zsongása elfeküdt a kaporszagú kis kertben, és tündökölni kezdett a vacsoracsillag, a zsidók csillaga, a Vénusz, amelyről három év múlva ezt írta a 44-esek, a híres >>Rosseb-ezred<< szomorú költője:
A Vénusz fénye tündökölve zöld,
körös-körül nyugodt, meleg a föld.
Egy katona a takarodót fújja:
Jobbra át! Balra át!
Álmodjatok, katonák…
De ez a vers – amelyből csak ennyire emlékszem – már Volhíniában, az orosz fronton született, és nem az élőket hívta álomra, hanem a halott somogyi legényeket, akikért a Drávától a Balatonig horpadtra sírták szemüket a somogyi anyák és feleségek, menyasszonyok. Azt pedig, hogy a Vénusz a zsidók csillaga is, Kohn Lacitól, kebelbarátomtól hallottam, aki egyszer megmagyarázta, hogy a zsidók nem nyúlhatnak addig a húsvéti ételhez, amíg az esti égen tündökölni nem kezd a zsidók csillaga.
– Te Laci, nem ez volt a betlehemi csillag is?
– Szamár vagy! – mondta Laci barátságosan. – A betlehemi csillag valamiféle üstökös lehetett, ami a ti vallásotok szerint Krisztus születését jelentette a napkeleti bölcseknek, aztán, hogy elvégezte dolgát, ment a fenébe.
Ezen tűnődtem egy kicsit, gondolkozva egyúttal, hogy Lacit ne rúgjam-e fenékbe tiszteletlenségéért, de mivel barátomon nem látszott, hogy kötekedni akart volna, hát tudomásul vettem, hogy a zsidócsillag, a Vénusz valami régebbi csillag, amely csodálatos tündöklését milliárd esztendők óta szórja erre a pocsék földre, s a mindig áldott anyák halott fiaira.”[11]
Fenti idézetek után úgy vélem, nyugodtan állíthatom, hogy Fekete István a legkevésbé sem származásuk, hanem emberségük alapján mérte az emberek értékét. S hogy ennek ellenére mindenfélét belelátni, pláne belemagyarázni műveibe, legalábbis jóhiszemű tévedés, már ha nem vagyunk túl szigorúak műítészünkhöz…
Ezután megtudjuk, hogy: „1950-ben azután Fekete István az utcára került”. (Erről másutt úgy értesülünk, hogy: „1949 tavaszán >>megtisztítják<< a minisztériumot, és Fekete Istvánt sokadmagával együtt nyugdíjazzák”[12]. Tehát, még ha a szerző ezúttal feltűnően kerüli is a tény kimondását, az író nem csak úgy simán és magától került utcára…)
„1955-ben megjelent a Kele és a Lutra, s a természetközeli élet gyermekien tiszta igazságaihoz visszataláló Fekete az 1957-es, a Kis-Balatonnál írt Tüskevárral és annak 1959-es folytatásával, a Téli berekkel a korszak egyik legnépszerűbb írójává vált – tájékoztat szerzőnk a továbbiakról. – …Élete utolsó esztendejében még egy könyvvel, a gyermekkorára visszatekintő, s szerencsés módon 1914-gyel bevégzett Ballagó időben bizonyította be, hogy igenis író: légkörteremtő erővel rendelkező, a gyermeki dolgokban tisztán látó, de a szülőfalu, a völgyek és berkek meg az ábrándos kamaszkor tájain túl elbizonytalanodó szerző”.
Álljunk itt meg egy pillanatra, és nézzük meg alaposabban a fenti mondatot!
„Élete utolsó esztendejében még egy könyvvel, a gyermekkorára visszatekintő, s szerencsés módon 1914-gyel bevégzett Ballagó időben (SIC!) bizonyította be, hogy igenis író…” – olvasható a cikkben.
Ami engem illet, én így fogalmaztam volna: „Élete utolsó esztendejében még egy könyvvel, a gyermekkorára visszatekintő, s szerencsés módon 1914-gyel bevégzett Ballagó idővel bizonyította be, hogy igenis író!”
Ám ne menjünk el azon megjegyzés mellett sem, miszerint Fekete István „a gyermeki dolgokban tisztán látó, de a szülőfalu, a völgyek és berkek meg az ábrándos kamaszkor tájain túl elbizonytalanodó szerző”.
A magam részéről ugyanis csöppnyi bizonytalanságot sem érzek az író műveiben.
Egy réten állva nekem a fű csak fű, a virág pedig virág – na jó, a pitypangot, katángot esetleg megismerem –, míg Fekete István véleményem szerint pontosan tudta, hogy melyik milyen csenkesz és perje, ahogy a természet jelenségeit és lakóit is jól ismerte. Nagy tudása pedig derűs bölcsességgel párosult, ami ilyen visszaemlékezéseket eredményezhetett:
„– Hát te?
– Kicsit nekiestem Puska bácsiéknál a műhelyben (amelyet Puska bácsi következetesen >>méhel<<-nek mondott) a kis kályhának…
– Persze verekedtetek…
– Nem verekedtünk, édesapám. Ezt a madarat akartam megszárítani, mert a vízbe esett.
– Csak úgy a vízbe esett? Talán gutaütést kapott a levegőben… ez a varjaknál sűrűn előfordul…
Ez a mondat így leírva talán humorosan hangzik, de apám hangjában világos kétkedés volt. De benne volt az a fenyegető hanghordozás is, hogy rövid és őszinte magyarázatot vár, helyesebben parancsol.
– Nem, édesapám! A két szürkevarjú ott röpködött a malomgát nádas része fölött, amikor megjelent egy elég sötét, de egészen fecskeszárnyú, nagy madár, amit én formája, repülése után ragadozó madárnak gondoltam.
– Aztán? (Ebben az egy szóban már kibékülés, sőt érdeklődés volt…)
– Aztán a varjak nagy károgással rácsaptak erre a madárra, aki eddig nem is törődött velük, mert úgy repült, mintha sietett volna valahova.
– Aztán?
– Aztán az a madár toronymagasra felvágódott, és támadásában szinte látni sem nagyon lehetett… de az egyik szürkét úgy elcsapta, mint a kugligolyó a babát. Úgy láttam, a varjú már döglötten esett le, párja nagy károgása közben, az a madár pedig – mintha semmi sem történt volna – repült tovább a zsidó temető irányában. Ödön azt mondta, hogy a varjúnak a nyaka volt eltörve.
Apám egy kis gondolkodás s a varjú tüzetes megvizsgálása után egészen békés lett, sőt megfeledkezve beragasztott homlokomról, azt mondta:
– Elhiszem. Most már elhiszem, mert amit mondtál, az a természetrajz könyvben sincs leírva értelmesebben. Mekkora volt az a madár?
– Hát… vékonyabb, mint a kányák. (Göllében a varjút kányának mondták.) De keskenyebb és hosszabb szárnyú… De amikor lecsapott, a szárnyait alig lehetett látni, úgy magához rántotta; úgy látszott, minthogyha a varjú egyenesen alája repült volna…
Apám szeme csillogott. Homlokomról és többszörösen büntetett előéletemről is mintha teljesen megfeledkezett volna.
– Vándorsólyom volt! Olyan világosan mondtad el, hogy értelmesebben már nem is lehetett volna. Ritka szép ragadozó madár. Ha a varjak nem okvetetlenkedtek volna, észre sem veszi őket, mert valószínűleg vándorlásban volt. Szerettem volna látni… de – és egyszerre másra terelte a szót – a tűz mellett vigyáz magára az ember…”[13]
Másutt így ír:
„Ekkor történt az a furcsa jelenet is velem, amikor egy bácsi hátulról a vállán hordott létrájával keményen meglökött. Majdnem legurultam a járdáról.
– Piszok kölyök, nem tudsz vigyázni?! – És akkor történt velem talán első esetben, hogy a zsebemben kinyitottam a bicskám, mert a derék létrahordó bácsi olyanformán közeledett, hogy a durvaságát még egy pofonnal is tetézni akarja.
De nem történt semmi. Elment mellettem, mintha ott sem lettem volna, mintha nem mondott volna semmit, én pedig még tíz perc múlva is ott álltam, kezem a zsebemben, s kezemben a kés, amelyet szinte önkívületi dühömben annak az embernek arcába vágtam volna.
Ilyesmi Göllében nem történhetett volna meg velem, nemcsak azért, mert >>Mestörpista<< voltam, hanem azért, mert ilyesmi a falunkban egyáltalán nem történhetett meg. Az megtörténhetett, hogy valamelyik legényen valami gyerektől sérelem történt, s a legény a gyerek apjának mondta meg a gyerek komiszságát, mondván:
– Jóska bácsi, Anti gyerök nagyon csúnyákat mondott édösanyámnak, mert lekergette az almafáról… hát mondom, a maga dóga, hogy ráncba szedje a gyerekét…
– A komisz kölök! Az anyja fajtája! De majd elhúzom a nótáját, nyugodt löhetsz! Megemlögeti, azt tudom…
– Hát csak módjával, Jóska bácsi. Én is komisz gyerök vótam…
– Nem úgy van az, Anti fiam! Mert ne felejtsd el, hogy amit az Anti meg nem tanul, azt az Antal már nem tanulja meg sohasem…
Igen, a falunkban így történt volna, de józan emberről soha nem hallottam, hogy más gyerekét megverte volna. Ott az apja! Annak a kötelessége!…
Hát felejtsük el mi is a >>létrás bácsi<< egészen különös viselkedését, és gondoljunk arra, hogy az ilyen létrás bácsik azok, akik az erő vagy hatalom láttán azonnal és lelkesen hasra feküsznek, hogy talpat nyalhassanak.
…megmostam tehát kezem, és beszámoltam viselt dolgaimról, a mérges anyáról, aki valakivel összetévesztett, a létrás bácsiról, aki nem tévesztett össze senkivel, de majdnem az árokba lökött.
– Mindig azt mondják, nagymama: >>a művelt város<<… Hát, nagymama, Göllében ilyesmi nem történhetik meg senki fiával… pedig ott csak parasztok laknak…”[14]
Reményeim szerint ezen idézetek jól tükrözik Fekete István aprólékos megfigyelőkészségét, és nagyon is határozott véleményalkotó képességgel párosuló, alapos emberismeretét.
Utóbbi egyébiránt már gyerekkorában is megnyilvánult, amiről egy helyütt így vall ő maga:
„– Hát jól van, fiam, én nem szólok bele barátaid megválasztásába, de hogy mit ettél meg ezen a Jóskán… Mikor úgy magatok vagytok, beszél ez egyáltalán?
– Nem sokat, édesapám… de az nekem elég…
– De hát miről beszélgettek tulajdonképpen?
– Vadászatról, halászatról, madarakról, kígyóról, békáról… de a szomszédokról is, ott Jóskáék mellett, akik Jóska apjáról csak úgy beszélnek: >>Az a büdös tót!<<
– Ostoba népek! Hát azokat a szomszédokat talán Esterházyaknak hívják?
– Nem, édesapám. A szomszéd: Fuchs úr. Tejcsarnoka van a piac mellett.
Apám csak nézett és nyelt, s láttam és tudtam, hogy lenyelte, amit Fuchs úrékkal kapcsolatban gondolt, amit azonban erőteljes zamatossága miatt nem lehetett a >>gyerek előtt<< mondani. Ehelyett csak legyintett, hiszen tudta, hogy véleményünk az emberek hovatartozandóságáról borotvaélesen azonos.
Sokszor – minden szándék nélkül – kihallgattam szüleim beszélgetését, hiszen az előszoba, ahol étkeztünk is, szobám mellett volt, s az ajtó néha – ha csak résnyire is – nyitva maradt. És ebéd után szüleim pár percig még az asztal mellett maradtak csendes diskurálásra. Ilyenkor előfordult, hogy – minden hallgatódzási szándék nélkül is – hallottam, amikor szüleim véleménye erről vagy arról az emberről nem volt azonos, mire apám végső argumentumként azt mondta:
– Ne vitatkozzunk, szívem… kérdezze meg a gyereket…
Ez a gyerek én voltam – anyám szeme fénye –, és nem is vitatkoztak tovább.”[15]
Mindezek után felvetődhet a kérdés: valóban szükség volt rá, hogy így kivesézzük, szinte mondataira cincáljuk e bizonyos cikket?
A válaszom: feltétlenül! Csak így érhető tetten benne az a keresettség, melyet le kellett lepleznem, s amely megnyilvánult az olyan szándékoltan lekicsinylő kifejezésekben, mint a „versecske”, az „egy-két hasonló apróság”, vagy a „vadászgató gazdatiszt”. Ezen apróságok más forrás szerint „rövid lélegzetű megfigyelések elsősorban a vadászat, vadgazdálkodás témaköréből… amelyekkel mint gazdatiszt találkozik a mindennapi munkája során… ezekben a madarak vonulásáról, a vadak viselkedéséről, szokásairól, a vadászat etikájáról ír ”.[16]
Egyszóval közönségük számára egyáltalán nem érdektelen semmiségekről, hanem egy meghatározott olvasóréteget célzó írásokról van szó…
(És talán nem szorosan, de véleményem szerint ide tartozik a „főiskolai gazdatiszti tanulmányok” fordulat is, miközben a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia sokáig Magyarország egyetlen, de a későbbiekben is vezető, neves agrár-felsőoktatási intézménye volt /és Európában is az első ilyen jellegű intézmény/.)
Ott vannak továbbá az olyan, látszólag hanyagul odavetett megjegyzések, mint az „egyes beszámolók szerint”, „egyes állítások szerint”, amelyek szinte észrevétlenül keltenek gyanakvást az emberben, bizonyos kételkedést az életrajzi adatokkal és az életművel kapcsolatban…
A figyelmes olvasó számára feltűnő lehet az is (én először elsiklottam felette), hogy miközben Fekete István maradandó hatású, vagy külföldre is eljutott regényeit a cikk csak érintőlegesen említi, éppen legismeretlenebb, ráadásul „problematikusnak” bélyegzett műveit tárgyalja alaposan (Zsellérek, Dr. Kovács István, Hajnalodik).
Könyveit ugyanis, noha szerzőnk erről teljesen megfeledkezni látszik, „…az orosztól a németen, az angolon és az eszperantón át a vietnamiig mintegy tizenkét nyelvre fordították le”. [17]
És bár el kell ismernem: ugyanúgy, ahogy szerzőnk olyan (le)minősítő megjegyzései, mint „…az egykorú valóság árnyaltságát… tán észlelni sem képes gazdász-író”, stb. nem csökkentik Fekete István tehetségét, írói és emberi erényeit, mindezeket művei olvasottsága sem bizonyítja. E töretlen népszerűség azonban az író megkerülhetetlenségét legalábbis fényesen igazolja!
Gondolatmenetem e ponton azzal zárom, hogy ország-világ előtt kijelentem: nem értek a politikához. Nem tudom, milyen ellenséges érzés vagy puszta jól felfogott érdek áll e cikk hátterében. De részben már az első benyomás is arra utal, amit az alaposabb tanulmányozás csak megerősít, nevezetesen, hogy ez az írás valójában (félig) nyílt propaganda. Kísérlet Fekete István „befeketítésére”, és mint ilyen, teljesen alkalmas arra, hogy utat nyisson mindenféle alaptalan vádnak és egyenesen gátlástalan támadásnak, s éppen ezért olyannyira szükséges hitelesen cáfolni!
Ezért töltöttem ennyi időt a monitor előtt, ahelyett, hogy kinn vettem volna egy nagy levegőt…
[1] Fekete István: Ballagó idő; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1976; 114. és 236. oldal
[2] Lásd ugyanott, 86. oldal
[3] Lásd mint eddig, 283. oldal
[4] 147. oldal
[5] 452.-453. oldal
[6] 195. oldal
[7] 103. oldal
[8] 137. oldal
[9] 129. oldal
[10] 368-369. és 374. oldal
[11] 406.-407. oldal
[12] http://www.nimfea.hu/programjaink/fek.htm
[13] 81.-82. oldal
[14] 186. és 189. oldal
[15] 341.-342. oldal
[16] http://www.nimfea.hu/programjaink/fek.htm
[17] https://mno.hu/grund/115-eve-szuletett-fekete-istvan-1269442