Az előzőekben említett madarakról van szó, ugyanis a téma nem hagyott nyugodni.
Vajon mi történt? Mért ürült ki az odú?
Annak alapján, amit sikerült megtudnom, véleményem szerint semmi különös, vagy tragikus!
De helyettem inkább beszéljenek a szakemberek:
„/A széncinege/ …szinte minden fás, bokros helyen megtalálható. Rendkívül sok rovart pusztítanak el, hiszen saját testtömegükkel (18-20 g) egyenlő mennyiséget vagy annál is többet fogyasztanak naponta! Az erdők és a gyümölcsösök biológiai védelmében jelentős szerepük van… A cinege reggeltől napestig keres-kutat. Hol a fatörzseket, hol a legvékonyabb ágakat vizsgálja át. A legkisebb rovarpetét, bábot is észreveszi. Télen növényi eredetű táplálékot fogyaszt, de tömegesen pusztítja az áttelelő kártevőket is.
A madáretető leggyakoribb vendége. /Persze, a verebeken kívül! Mármint szerintem, és mármint, ugye, nálunk!/ Szívesen fogadja a kirakott napraforgómagot, dióbelet, faggyút, stb… Az üreg aljára mohából és állati szőrökből puha fészket kerekít.
Április derekán 8-12, de előfordul, hogy 13-14 tojást rak a fészekbe… Kirepülésük után /természetesen a fiókák!/ egy csoportban ugrálnak az ágakon, és hangos csipogással várják az eleséggel érkező szülőket, amelyek egy darabig még etetik őket…” /Dénes János: 88 színes oldal házunk, kertünk madarairól/
Igazság szerint az utódszám tekintetében a fentitől némileg eltérő adatokat is találtam, az MME honlapján például 6-13 tojást tulajdonítanak neki, másutt (Peter Hayman, Rob Hume: Madárhatározó kezdőknek és haladóknak) még kevesebbről, nevezetesen 5-11 tojásról írnak.
Tehát, ha ismeretlen okból egy el is pusztult a fészekben, és még egy-kettő „macskaeledel” lett, minimum három, de előfordulhat, hogy tizenegy fióka maradt meg, ha a felnőtt kort nem is élik meg valamennyien.
Márpedig egyáltalán nem mindegy, mennyi cinege él a kertünkben és környékén!
„Hazai tölgyesekben létesített odútelepeken hektáronként 1-4 pár fészkelt és hordta a hernyókat a 7-13 örökké éhes fiókának. Korodi Gál János Erdélyben nyakelkötéses módszerrel végzett vizsgálatai során egy 12 fiókát nevelő családnál a szülők naponta átlagosan 359 alkalommal etettek, a fiókanevelés 18 napja alatt összesen 6526-szor hoztak eleséget a fészekhez. Miután azonban minden alkalommal több hernyó, pók és más zsákmányállat lógott a csőrükben, számításai szerint csaknem 20 000 ízeltlábút, főleg hernyót pusztítottak el” – írja Schmidt Egon Csodálatos madárvilág c. könyvében.
E döbbenetes számok alapján tehát nagyon is számít, hány egyed, illetve hány pár pusztítja a mindenképpen túl szapora rovarnépséget!
De a szerző itt nem áll meg: „Egy 20 gramm súlyú széncinege tavasszal és nyáron, tehát a fő >>hernyószezonban<<, gyors emésztése folytán, naponta saját testsúlyának megfelelő táplálékmennyiséget képes elfogyasztani. Ha ennek csupán a felét teszik is ki az emberi szempontból vett káros, az erdőket vagy a gyümölcsösfákat pusztító rovarok, úgy ez egy cinege esetében napi 10 gramm elfogyasztott kártevőt jelent.
Magyarországon a becslések szerint 400 000 pár fészkel /Magyar et al./, ami 800 000 felnőtt egyedet jelent. Napi fogyasztásuk fentiek szerint 8000 kg azaz 80 mázsányi hernyó és más kártevő.
Miután azonban a párok évente általában egyszer 8-12 fiókát nevelnek /kisebb részük másodszor is költ/, jelentőségük tovább növekszik. Ha páronként csupán 5 fiatal legalább őszig életben marad, ez a 400 000 pár esetében további 2 millió cinegét jelent, melyek fogyasztása fentiek alapján napi 20 000 kg, vagy ha úgy tetszik 200 mázsányi kártevő”.
Végezetül itt a teljes és tökéletes magyarázat (azon túl, hogy csak úgy „kirepültek”) arra, mi történhetett a nálam megtelepedett családdal, és hogy miért láthattuk-hallhattuk őket továbbra is:
„Az ágak között szabadon (nem odúban) költő madarak fészekaljaira – a tojásokra és különösen az eleségkérő hangot adó fiókákra – nagy kockázatot jelentenek a ragadozók. Ezért ezek a fajok a teljes önállósodás, a tökéletes röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket, egymástól és a fészektől mindinkább eltávolodva – a szülők segítségével – magányosan próbálnak túlélni. A kézenfekvő kockázatok mellett ennek a viselkedésnek az az előnye, hogy lerövidül az az időszak, amikor a fészket megtaláló ragadozó a teljes fészekaljat el tudja pusztítani. Mivel a korai fészekelhagyó madarak ekkor még nem önellátóak és a teljes értékű repülés eléréséig 5-10 napig még fejlődniük kell, a szülők a sűrű növényzetben rejtőzködő fiókákkal hanggal tartják a kapcsolatot, így találják meg és etetik folyamatosan őket.
Az ilyen viselkedésű fajok fészkeinek mérete is csak akkora, és konstrukciója is olyan (gyengébb anyagokból áll és kevésbé strapabíró, mint például a gallyfészkek), hogy a maximum 70%-os fejlettségi állapotú (méretű) fiókák befogadására alkalmasak, ezért az ezt a méretet és életkort elérő fiataloknak el is kell hagyniuk a fészket, mivel abban egyszerűen fizikailag nem férnek el többé.
Ez a korai fészekelhagyó viselkedés a baglyokra, és bár kisebb mértékben, az odúköltő fajokra (cinegék, verebek, seregély stb.) is jellemző. Ezeknek a madaraknak a repülni még nem vagy csak részben tudó fiataljai fejlett ösztönös rejtőzködő és túlélő biológiai programmal rendelkeznek. Keresnek maguknak egy jó búvóhelyet, és ott keveset mozogva meghúzódnak, majd meghallva az eleséggel érkező szülők hangját, válaszolnak erre, így tudatva az öreg madarakat a búvóhelyükről. Ez a kommunikáció nem egyirányú, a szülők speciális hangokkal hívni, irányítani is tudják a fiókákat; ennek köszönhetően lépésről-lépésre mind távolabb vezetik őket a fészek veszélyes (ismerhetik a ragadozók) közelségéből vagy a ragadozóktól (kutya, macska), az embertől”.
Egyszóval bizonyos madarak, így a „mi cinegéink” túlélési stratégiájáról van szó, amivel kapcsolatban ajánlom a Madártani Egyesület teljes cikkét, melyből az iménti idézetet is kölcsönöztem!