A visszatérő (The Revenant, 2015)
Történet a kegyetlen természettel és kíméletlen embertársaikkal küzdő, vad emberekről…
…akik egymásra és különféle állatokra lesnek. A megtörtént eseményeket feldolgozó film a vad Nyugaton játszódik, ez a vidék azonban nem “az” a vidék, nem az “igazi” Vadnyugat: nem a westernfilmek kietlen, poros senkiföldje. Itt hiába keresnénk Angyalszemet, Tucot, vagy a Szőkét, viszont megtalálhatnánk Csingacsgukot és Sólyomszemet, pontosabban ők találnának ránk könnyűszerrel.
Egyszóval mintha még abban az Amerikában lennénk, amelyben a sűrű erdőket elöltöltős puskáikkal indiánok, angol és francia katonák, telepesek, vadászok járták. Ez mintha Cooper világa lenne, a film mégsem rézbőrű romantikát kínál, csupán egyszerű érdekeket, elemi ösztönöket és nyers erőszakot.
Főszereplője Hugh Glass (Leonardo Di Caprio), akit – a fehérek által elhurcolt lányát kereső törzsfőnök harcosai elől menekülve – társai egy medvetámadás után szinte félholtan sorsára hagynak, egyikük pedig dulakodás közben a fiát is megöli. Glass ezután szó szerint a sírból tér vissza, hogy bosszút álljon.
Hogyan sikerül életben maradnia a zord téli hegyek között? Hogyan verekszi át magát ellenséges indiánokon, fagyos vadvizeken? Eléri-e célját, utoléri-e a gyilkost, s ha igen, hogyan végződik a találkozás? Ezt láthatjuk a képernyőn, vagy ha mázlink van, a moziban.
Jó pont
Mindenképpen jár a különleges látványvilágért, lenyűgöző tájképekért, a túlélési fortélyok – vagy méginkább a túlélés árának – hiteles bemutatásáért; azért, mert a világban kétségtelenül jelenlévő gonoszság (önzés, kapzsiság, részvétlenség, gyűlölet) mellett a jóságot (szeretetet, ragaszkodást, együttérzést, tisztességet, igazságosságot) is felmutatja; és mert a csak a gyengeséget, finnyásságot legyőző, elszánt akarat mellé szegődő szerencsés véletlenek, segítő személyek szerepéről is beszél.
Rossz pont
Mára hozzászoktunk a filmekben a történetet meg-megszakító visszatekintésekhez, ahhoz, hogy az “in medias res” kezdet után bizonyos részletek fokozatosan derülnek ki.
Azt is értem, hogy a súlyos sebektől, egyetlen hozzátartozója elvesztésének traumájától, éhségtől és kimerültségtől szenvedő férfit lázálmok és látomások gyötrik. E különös jelenetek azonban egy idő után zavartak és kizökkentettek a történetből.
Egy kritika a következőképpen fogalmaz:
„Iñárritu érzékenységet és brutalitást egymásba fonó munkái rendre metafizikai távlatokból vizsgálják a humánumot. Annak ellenére, hogy a strukturálatlan természettel helyezi szembe és definiálja az ösztöneire csupaszított embert, A visszatérő című legújabb műve nem veszíti el a spirituális hangot.”¹
Őszintén remélve, hogy legalább a szerző érti, mit akar mondani, úgy vélem, hogy ha egy filmmel kapcsolatban ilyen mélységű elemzések születnek, az valószínűleg csak kiemelkedő művészi teljesítmény lehet.
Ebben az esetben viszont nem világos előttem a készítők szándéka. Ha művészfilm, miért álcázza magát izgalmas túlélődrámába oltott véres kalandfilmnek? Ám ha mégiscsak egy történelmi akciófilm, miért akarja magát többnek mutatni, mint ami?
Számomra e kettősség rontotta az élményt.
Összegzés
Hogy miért nézzük végig mégis, ahogyan Glass fájdalomtól zihálva, bánattól sóhajtozva, bosszúért lihegve vonszolja magát közönyös sziklák, néma fák között, és tántorog keresztül szélfútta hómezőkön?
Azért, mert valóban különleges filmről van szó, amely legalábbis az én ismereteim és véleményem szerint korhű és megragadó emléket állít egy világnak, amelyben még nem vettük magunkat körül a legváltozatosabb műszaki vívmányokkal, kényelmi eszközökkel, csak hogy elfeledkezzünk róla, milyen parányi is az ember a hatalmas, fenséges és rettenetes hegyek között, és mennyire ki van szolgáltatva a természet erőinek – mind a mai napig.
1 „A film érintetlen közege és vizuálisan letisztult metaforái szépen ellenpontozzák a stilisztikailag különutas, ugyanakkor az életmű szellemiségével nagyon is egyívású Birdman túlvilágított, megalkotott színpadi miliőjét, ami beszivárog az énreprezentáció keserves gyakorlatába. Azonban Iñárritu a művein végigvonuló szerepzavarral, identitásválsággal súlyosbított emberképet filmje éteri vizualitása ellenére ezúttal sem tudja morálisan tisztába tenni…A Birdman hangsúlyos meteormetaforája ezúttal is az anyagi világtól emeli el a protagonistát, csak persze nem a torzult énkép jegyében”– homályosít fel a cikk a továbbiakban… /kulter.hu, 2016. február 06./