Nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy a város nyűgözött le, bár volt részünk izgalmakban és érdekes látnivalókban: volt, aki cirkuszban járt, volt, aki libegőzött (volt fiús, lányos és közös program is egy baráti család jóvoltából és az ő kalauzolásukkal), én pedig – derék házigazdánk feleségével – újra fonhattam!
Igaz, ő a lányával akarta megkedveltetni ezt a szép, hasznos és meditatív elfoglaltságot, de a peddignád túl régóta várt felhasználásra. A megfelelő alkalom és a lelkes partner most, az én személyemben érkezett el.
Szabadon alkottunk, így műveink – az enyém legalábbis biztosan – nem lettek tökéletesek. Ha lett volna valamilyen mintánk, amit kövessünk, a fantáziánk ugyan kevésbé jut szerephez, de legalább tudtam volna, hogyan kell új fonószálat beilleszteni.
Én a papírfonásnál megszokott technikát használtam, mígnem kénytelen voltam belátni, hogy az itt nem működik.
A papírvesszőt ugyanis az oldalfonásnál meghajlítottam, átvettem egy tetszőleges oldalkarón (a hajlítással kapott „U” alak egyik szára a karó előtt, a másik mögötte futott), s így, két vesszővel indítottam a fonást.
Igen ám, de míg a papírvessző folyamatosan toldható, hiszen a vesszők tulajdonképpen vékony papírcsövek, amelyek egymásba csúsztatással és ragasztással tetszőlegesen hosszabbíthatók, ugyanez nem igaz a peddignád hosszú, de véges szálaira…
Minden egyes új szál beillesztése megtörte a fonás ritmusát, és illesztési hézagot eredményezett, amelyet a Kedves ugyan észre sem vett – csak miután felhívtam rá a figyelmét –, engem mégis zavar.
Miután a hibát észrevettem, saját kútfőből – és eddigi sovány tapasztalataimból – változtattam a módszeren, de az addigi fonatot már nem tudtam javítani.
A kész kosár így is büszkeséggel tölt el, és újabb jó alkalom volt a tanulásra.
Köszönöm, Budapest!