Gerald Durell: Az amatőr természetbúvár
„A valódi békák nagy, felhő formájú halmokba, a varangyok hosszú fonalakba rakják le a petéiket. (Gőtepetéket is láthatunk, ezek különálló, kocsonyás anyagba ágyazott peték.) Történt egyszer, hogy Cambridge-ben előadást tartottam, és az előadás után a hallgatóim (leendő biológusok és szépreményű állatorvosjelöltek) meghívtak a szobájukba egy italra. A beszélgetés során kiderült, hogy egyikük sem tud különbséget tenni a valódi békák és a varangyok petéi között. Ezt elmeséltem egy német biológus ismerősömnek, és elmondtam, mennyire meglepett, hogy a diákok ilyen egyszerű dologgal nincsenek tisztában. Én nyolcéves koromban tavaknál, árkok mentén jártamban felfigyeltem a kétféle békapete különbözőségére. >>Nos – válaszolta német barátom –, ott lehet a hiba, hogy a mai diákoknak nem hagynak időt rá, hogy tavak, árkok körül nézelődjenek.<< Ebből is látszik, milyen fontos a terepmunka a természetbúvár számára” – írja Gerald Durell a könyvben, melyet gyerekként, és azóta is számtalanszor kiolvastam.
Képek, szövegrészek ragadtak meg bennem, annyira, hogy máig hivatkozni tudok rájuk, ha pontosan idézni nem is.
Így, amint a hétvégén egy kis kerti tóban megláttam ezt a fura képződményt, ezt a fekete képletekkel pettyezett nagy, áttetsző labdát, mindjárt sejtettem, miről lehet szó.
Amint tudtam, megmutattam a labdacsot a családnak is, természetesen a fent idézett, hozzá tartozó történettel együtt, amely egyébként így folytatódik:
„Rögtön induljunk el békapetéket gyűjteni, mihelyt a környékbeli tavakban megjelennek. Ez többnyire március elejére, de mindenképpen a tavaszi felmelegedés kezdetére esik.”
Nem tudom, ma Magyarországon milyen szabályozás vonatkozik a védett kétéltűek… khm… talán a helyes szó, hogy embrióinak gyűjtésére, ha ez nem szakemberek számára megengedett egyáltalán.
A kötet eredeti, 1982-es, brit megjelenése során mindenesetre Gerry még adhatott ilyen tanácsokat, természetesen olyan figyelmeztetések kíséretében, mint hogy „egy maroknyi” peténél többet soha ne vigyünk haza, illetve fejlődésük megfigyelése után a fiatal békákat vigyük vissza természetes közegükbe, lehetőleg abba a tóba, amelyből kihalásztuk őket.
„Békapetéket fölnevelni a fajmegőrzés szempontjából is igen hasznos dolog, mert ha a porontyok már kis békákká fejlődtek, akkor sok olyan állatot bocsáthatunk szabadon, amelyek közreműködésünk nélkül a ragadozók könnyű zsákmányai lehettek volna” – jegyzi meg az író.
Vagyis az ebihal-dajkálás az ismeretszerzés mellett természetvédelmi haszonnal is jár, amit azonban a Kedves előtt nem hoztam szóba, mert még azt hitte volna, pete terelgetésre, nevelgetésre akarom rávenni, ami nem végződött volna túl jól…
Így csupán néhány fotót készítettünk, illetve a miénk a tudat, miszerint a harmadik osztályos gyerekeink, akár csak a nyolc éves Gerald Durell, a témáról már most tudnak annyit, mint annak idején a cambridge-i biológus hallgatók!
(És még egy gondolat, ami csak most, a bejegyzés szerkesztése közben ütött szöget a fejembe: milyen furcsa, hogy bár annyi minden megváltozott az elmúlt közel 40 (!) évben, a békák még mindig megbízhatóan, március elején hagyják ott névjegyüket, utódaik zselébölcsőjét a vízinövények tövén, és ezen mindeddig sem klímapátia – a felelőtlen közöny –, sem klímahiszti – a szélsőséges hangulatkeltés – nem változtatott…)
