Bár jómagam mostanában nemigen láttam, a Kedves szerint Mátyásék mindennapos vendégek nálunk. Ezért kicsit utánuk jártam, s kiderült, őkelméék elég színes egyéniségek…
Szakkönyvi leírások helyett azonban némi szépirodalommal hozakodnék elő, minden kedves olvasómnak javasolva nem csak a könyvet, amelyből idézek, de azt is, hogy ismerje meg jobban Mátyás szomszédékat!
„Ekkor a fenyves szélén megszólalt egy Mátyás-madár, és csend lett hirtelen, mert az erdőn mindenki tudta, hogy a Mátyás okos madár és nem kiált hiába. A Mátyás nemcsak magára vigyázott, de másokra is, ha megszólalt, az erdei népek körülnéztek, mert veszedelem járt a levegőben.
A Mátyás figyelmeztette az elmúlt őszön a koronás szarvasbikát is, de az nem hallgatott rá, mert a szerelem vakká és süketté tette, és a bika elpusztult. Egy ember kezében csattant a halál, és a bika a szerelemmel együtt elfeledte az életet is.
Mátyás figyelmeztette a nyulat is a vadmacskára, de a nyúl olyan bambán nézett a világba, mintha az erdőn csak nyulak, virágok és lepkék lennének. A vadmacska így aztán nyulat evett aznap.
De akkor is Mátyás riasztotta az erdőt, mikor – átutazóban – egy vándorsólyom szállt a magános sziklára, és úgy nézett végig a messze határon, mintha övé lett volna minden.
– Ne szálljatok magasra, ne szálljatok, mert Suó úr jött hozzánk, aki elől csak kitérni lehet.
– Ki az a Suó úr? – recsegte egy hányaveti szürke varjú, és fellebbent a levegőbe, mert a szürke varjú csodálatosan szemtelen volt és csak abban az évben született…
– Én vagyok – csapta szét szárnyait Suó úr, és a szürkevarjú meglátta a nagy úr szemeiben az elmúlást. Akkor már menekülni akart, de csak a mennykő vág úgy viharos éjszakában, mint Suó úr, és a szürke varjú halottan pergett le a magasságból.
És most is megszólalt Mátyás, pedig ilyenkor nem vadásztak az erdőn, mert az emberek a síkságon voltak elfoglalva, hol búza bólongatott, és esténként a fürjek szóltak egymásnak kedves hívogatással.
Pedig különös ijedtség szólt a Mátyás hangjában, de a madarak nem nagyon figyeltek oda, és a róka még a fülét sem mozdította meg, mert érezhető volt, hogy a Mátyás most nem mást akar a veszedelemre figyelmeztetni, hanem őt magát környékezi baj.
– Ki a fészekből, menjetek ki a fészekből! – kiabált kétségbeesetten a Mátyás, és az erdei népek mind tudták, hogy ember közeledik a fészkéhez, mert a kiáltásban ez is benne volt.
Az emberi fül csak annyit hallott volna a panaszos kiáltásokból, hogy: Máátyáás… Máátyáás… – mert a Mátyás bölcs madár és tudta, hogy csak saját magát hívhatja segítségül, de a rókák, az őzek és a madarak mind elmentek a fészek közeléből, mert az emberrel együtt jár a rabság és az elmúlás.”
„És másnap Anti a Mátyás kalickáját kiakasztotta egy öreg tölgyfára.
– Itt aztán mondhatsz, amit akarsz, és el is mehetsz, ha úgy tetszik – és kinyitotta a kalicka ajtaját.
A Mátyás reggeli után volt, hát szunyókálni próbált még egy kicsit, de valami különös nyugtalanság nem hagyta pihenni.
Leugrott a kalicka padlójára és észrevette a nyitva hagyott ajtót.
Megdöbbent és kileskelt az ajtón.
Kívül rácstalan, végtelen napsugaras világ volt. Mindenféle madarak röpködtek. Némelyik ágat, másik tollat vitt a szájában, de ezek a madarak nem őhozzá tartoztak.
És ekkor vágyón és tanácstalanul elkiáltotta saját nevét:
– Mátyás… Máátyááás!
Nagyon távolról, mintha valaki válaszolt volna.
A Mátyás izgalmában kiugrott a tölgy vastag ágára. Bóbitáját felborzolta és újra kiáltott.
Ekkor sokáig nem jött válasz.
Visszament kalickájába, aztán újra ki az ágra. Mindig messzebb. Kicsit bizonytalanul ugrált az ágakon és már szárnyát is használta. Végül – maga sem tudta, hogyan – átrepült a szomszéd fára. Ez a fa fenyő volt és jó volt elbújni sötét ágai között, mert a repülés izgalmas gyönyörűsége megijesztette.
De fel is bátorította.
És a szabadság részeg mámorában újra elkiáltotta nevét.
– Mi bajod van? – kérdezte valaki.
Egy másik Mátyás-madár ült felette az ágon. Szép vadmadár. És barátságosan nézett lefelé.
– Semmi. Én az ember madara vagyok. Etet is.
– Megszöktél?
– Eljöttem. Én tudok beszélni az emberrel is. Ott a fészkem.
Az idegen Mátyás borzongva nézett a kalickára.
– Szegény, te ebben éltél.
– Ebben, de most eljöttem – és felreppent a másik madár mellé.
A fenyő lágyan zsongva hajladozott a szélben, és a két Mátyás hallgatva nézte egymást…
Szép tavasz volt akkor, és ragyogó nyár következett utána. Mátyásék fészkében alig fértek el a fiókák, és az erdei népek ijedten hallgattak el, ha a Mátyásnak eszébe jutott és emberi nyelven kiáltott valamit az erdőnek.
– Halljátok – suttogták a fiaknak –, ez az a Mátyás, aki sokkal többet tud, mint mi, mert bodzaéréstől somvirágzásik élt az emberek között.”
(Fekete István: Derengő hajnal; a műről többet a moly.hu weboldalon)